„Ő is ember!” – A papok más szemszögből

Olvasási idő: 6 perc

Egy már idősödő pap ismerősöm, aki korábban szemináriumi elöljáró volt, önironikusan mesélte, hogy származási családjában és a szemináriumban egyaránt azt a meggyőződést szívta magába, hogy a 8. zsoltár a papokról szól: „Majdnem isteni lénnyé tetted”. A történet mögött természetesen ott van egy bizonyos kor felfogása. Pap ismerősöm a kapott nevelés tudatában mosolyogva mesélte el ezt a történetet, amelynek lényege, hogy egészen a közelmúltig a papra kiválasztott, kivételes emberként tekintettek, mind hivatása, mind társadalmi helyzete okán, és ennek megfelelően kijárt neki az elismerés és a különleges bánásmód. Ennek megfelelően megillette őt a személyének járó tiszteletadás, de ugyanakkor elvárás volt vele szemben az is, hogy ő is megőrizze állapotának különlegességét, és ne mutassa ki az emberi mivoltát: az érzelmeit, érzéseit, fáradtságát vagy szükségleteit.

Ez a kedves kis anekdota nem egy sajátos, különleges hivatás nagyságát akarja kisebbíteni, hisz a papi hivatás jellemzői és radikalitása miatt valóban egyedi, inkább arra szeretné felhívni a figyelmet, milyen súlyos és igazságtalan teher nehezedett egészen a közelmúltig, és véleményem szerint még ma is a papokra: az az elvárás, hogy „legyenek különbözőek” a hétköznapi emberektől.

Hogy legyenek jobbak az átlagos embereknél, sőt még ennél is többek: szinte emberfelettiek, a gyengeség legkisebb jele nélkül. Ez azt jelenti, hogy feltétel nélkül álljanak rendelkezésre, ne mutassák ki személyes preferenciáikat, hiszen az Egyház és Isten népének szolgálatában állnak; ne mutassák ki a kevésbé nemes érzelmeiket, mint például a féltékenységet, az irigységet vagy a szégyent; és ne legyenek egyszerű, hétköznapi barátságaik a „munkán” kívül.

Aztán szembetalálkozunk a nyers valósággal: az egyik pap kiégett, mert nem bírta elviselni a lelkipásztori lét túlzott terheit; egy másik szerelmes lett, és elhagyta a papi hivatását; vagy valamelyik pap összeütközésbe került a püspökével; esetleg áthelyezését kérte; megint egy másik pedig az öngyilkosságba menekült, mert nem tudta visszanyerni belső egyensúlyát, végérvényesen elvesztette az irányt, és talán a hitét is.

Minden történet más és más, ezért amikor az emberi sorsokra reflektálunk, igyekeznünk kell figyelembe venni és megőrizni az adott helyzet összetettségét. A bináris, dichotóm gondolkodás soha nem fedi le megfelelően az ember belső lelki és kapcsolati dinamikáinak gazdagságát. Ha nem is az egyes történetekről, de arról megoszthatunk néhány gondolatot, hogy mik rejtőzhetnek a fájdalmas híreket leíró sorok mögött, amelyek húsz-, harminc-, ötven- vagy hetvenéves papokról szólnak: vannak közöttük, akik még alig rendelkeznek tapasztalattal, mások sokkal többet megéltek, és talán a betöltött szerepük miatt ismertebbek is.

Tehát, ahogy mondtuk, maradjunk a többtényezős megközelítésnél, amely így magába foglalja a kezdeti és a folyamatos képzést, a hívő közösséget, magát a személyt és az intézményt. Don Francesco, az említett idős pap bevezető szavaiból kiindulva egy fiatal (vagy kevésbé fiatal) férfit, aki belép a szemináriumba, nem úgy kell kísérni a hivatásában, hogy „burokba” zárjuk, hogy így elszakadjon a valóságtól, amelybe a pappá szentelése után majd visszakerül.

A kezdeti képzés normalizálásával felismerjük, hogy a kispapok is ugyanolyan fiatal fiúk és férfiak, mint bárki más, és ezért szükségük van arra, hogy a még homályos hivatásvágyukat próbára tegyék az érzelmi és szexuális életük fokozatos integrációján keresztül, egy sajátos jellemzőkkel bíró képzési folyamat keretében.

A csodálatosan emberi lét minden egyes dimenzióját – amelyek az érzelmeket, a kötődéseket, a kapcsolatokat, valamint a heteroszexuális/homoszexuális orientációt illeti – meg kell ismerniük, és fokozatosan be kell illeszteniük az életre szóló döntésükbe.

Ha valaki integráltan tud élni, az éppen az ellenkezője a kettészakadásnak,

vagyis annak, hogy az ember bizonyos részeit „kizárja” vagy kiszakítja tudatából, és aztán folyamatos frusztrációban és tartós rossz közérzetben él.

Elesünk, felállunk, segítséget kérünk: ezt a valóságot éli meg minden vőlegény, családapa, férj, szeminarista és pap. Ugyanez természetesen igaz a nőkre is. Sokszor azonban könnyebb fekete-fehérben látni a dolgokat, mint felismerni és értékelni az emberi és hivatásbeli folyamatok minden lehetséges árnyalatát.

Nem az jut el a papszentelésig, aki jobb másoknál, vagy aki már mindent megoldott egyszer s mindenkorra; vagy aki soha nem hibázott, és mindig a lehető legjobban haladt előre. Hanem az, aki az Egyházzal együtt megvizsgálta, hogy a papság útja az az út, amelyen jobb és boldogabb emberré válhat, és amelyen kibontakoztathatja törékeny emberségének egészét, anélkül, hogy azt le kellene hasítania magáról vagy el kellene rejtenie, inkább békés erőfeszítéssel beillesztheti azt a hivatása egészébe.

Ebben az integrációs folyamatban tehát közös és sokrétű felelősséget kell vállalni azért, hogy a folyamat a lehető legjobban sikerüljön.

A személy (kispap) felelőssége: megnyílt-e, engedte-e, hogy megismerjék és kísérjék ebben a folyamatosan zajló integrációs folyamatban a megkülönböztetés évei alatt?

Felelősek azok is, akik kísérik: képesek-e úgy jelen lenni ezek mellett a folyamatok mellett, hogy ne avatkozzanak be, ne akarják átvenni a másik helyét, és ne botránkozzanak meg azon, hogy az úton lévő ember bizonytalanul és ingatagon lépked, elesik, vagy ellentmondásokkal küzd? Képesek-e a szeminarista pszicho-affektív érését a maga teljességében kísérni, vagy egy-egy konkrét szempontra koncentrálnak, és közben elveszítik az egészre vonatkozó látásmódot? Nagyon sok múlik a személyes önismereti munkán: azon, hogy a képző, a rektor, a püspök dolgozott-e önmagán és ha igen, milyen mértékben, vagy éppen úgy gondolja, hogy foglalkozhat mások képzésével anélkül is, hogy előzetesen saját személyiségén dolgozott volna.

A felelősségen osztozik az intézmény is: milyen „formátumú” pap képe él a szeminárium vagy a képző közösség fejében, amikor a növekedés egyes szakaszait és az azokat követő ellenőrzéseket meghatározza? A folyamatos képzés programjai milyen „papi modellnek” felelnek meg?

A jól integrált pap az, akinek segítenek abban, hogy valóban ember lehessen, minden törékenységével együtt, az Egyház, egyházmegyéje és a rábízott emberek szolgálatában, anélkül, hogy egy hamis, a valóságot nem tükröző képet kellene fenntartania magáról, mintha ő nem egy lenne az emberek közül. Mert hosszú távon a hamis kép nem maradhat meg, és az őszintétlenségnek idővel biztosan meg kell fizetni az árát.

Végül pedig felelős a közösség is. Néha még ma is, akár plébániai közösségeinkben, akár azokon kívül, hallani olyan embereket, akik nehezen tudják megérteni, hogy „a pap szabadságon van”, vagy hogy szünetet kér, mert szüksége van arra, hogy visszanyerje az energiáját, vagy hogy pszichoterápiára jár: „Miért van erre éppen egy papnak szüksége, ha neki kellene másokon segítenie?”

Éppen ezért van rá oly nagy szüksége! Ahogyan a testi és lelki egészség szakembereinek is szükségük van arra, hogy kollégáikkal vagy egy csapattal konzultáljanak, továbbképzésen vegyenek részt, megálljanak egy időre, hogy újra feltöltődjenek, úgy

a papoknak is ugyanilyen gondoskodásra van szükségük,

tekintettel arra a kényes és megterhelő szolgálatra, amelyet a meghallgatás, a kísérés és a nyilvános szerepvállalás jelent. Ezt mindenekelőtt a papnak kell személyesen felismernie, de ugyanígy az intézménynek és a hívő közösségnek is: a pap nem csupán olyan személy, aki szolgáltatást nyújt és működteti az „egyházmegyei vállalatot”. Az, hogy befejezte a képzést, nem jelenti azt, hogy „örökre rendben van”.

Mindenekelőtt olyan ember, akinek őriznie kell pszicho-affektív egyensúlyát, hogy ne őrlődjön fel, különösen az általa vállalt szolgálat jellegéből adódóan. Többé nem gondolhatunk a hivatás sikerére kizárólag személyes szempontból: van szerepe az „én”-nek, ez biztos, de a közösségnek is, amely hozzájárulhat – vagy éppen nem járul hozzá – a házaspárok, valamint a papok és a szerzetesi hivatások kiegyensúlyozottságához.

A Fokoláre mozgalomhoz tartozó papok egy csoportja együtt nyaral

A kérdést fordított irányból is feltehetjük: van-e az egyénnek olyan közössége, amelyhez tartozhat? Ez hatalmas téma, amelyhez talán érdemes lenne visszatérni és alaposabban megvizsgálni: mennyire vannak valóban „kiképezve” a testvériségre a papok ugyanazon egyházmegyén belül (a papság közösségében), illetve közösségeikben.

Ismerek olyan papokat, akik segítették egymást, amikor az évek során a hivatásuk megkérdőjeleződött, és nagyon nehéz időszakon mentek keresztül. Képesek voltak egymástól segítséget kérni, és vissza tudták nyerni belső egyensúlyukat, majd csodálatos módon újra folytatták lelkipásztori küldetésüket. Másoknak viszont nem sikerült.

Mindannyiatoknak, valóban mindannyiatoknak, kedves papok, hálával tartozunk, mert számtalan alkalommal ott voltatok mellettünk, időseink, gyermekeink mellett, az ünnepi és a gyászszertartásokon egyaránt.

Reméljük, hogy mi, hívő nők és férfiak is ugyanilyen javakat tudunk visszaadni nektek; hogy gondoskodni tudunk rólatok, és hogy amikor szükségetek van rá, nyitott ajtókra találtok az otthonainkban.