Iránról fekete-fehéren – megkésett emlékezés Marjane Satrapira

Olvasási idő: 4 perc

Hogy lehet valaki egyszerre lázadó és hagyományőrző? Kommunista és konzervatív? Társadalmi kérdések élharcosa és vallási próféta? Egy kiskamasz lány fejében mindez megfér együtt… Marjane Satrapi idén júniusban, a nyilvánosság számára váratlanul hunyt el Franciaországban. Az iráni származású, 1969-es születésű művésznő rögös életutat járt be, a ’90-es évek óta élt Európában, és alkotott maradandót képregényíróként, filmrendezőként. Leghíresebb művei a magyarra is lefordított Persepolis-képregények, illetve a belőlük készült film, amelyek az olvasó–néző számára végérvényesen megváltoztatják az addig kialakult képüket erről a gazdag kultúrájú, nagy múltú országról.

„Sok őrült dolgot hallottam Iránról az emberektől, és úgy voltam vele: ez nem is így van, az sem úgy van. Tudni kell, amit az emberek a tévében látnak, csak egyfajta valóság. Nem mondom, hogy nem létezik, mert igenis létezik, de a sokminden más is létezik, amit soha nem látunk” – mesélte Satrapi egy interjúban, miért kezdett bele a képregényekbe. „Öt évvel azután álltam neki, hogy másodszor is elhagytam Iránt. Időre volt szükségem, hogy ne legyen bennem erőszak, hogy ne legyek dühös. Nem válaszolhatunk a butaságra butasággal, az erőszakra erőszakkal. Hátra kell lépni egyet.”

_{Mardzsán Szátrápi, vagyis Marjane Satrapi (született Ebrahimi, 1969–2026)}

Bevallom, nekem sem volt túl elmélyült tudásom az egykor Perzsiának nevezett országról. Évekkel ezelőtt kapcsolatban álltam iráni menekültekkel, de tőlük a jelen valósága hozzám csak nagy vonalakban, egyfajta óvatos szűrőn keresztül jutott el. Sosem értettem az iráni rezsimet, nem értettem az elmúlt évek véresen megtorolt tüntetéshullámait, amelyeknek csupán egyik kiváltója volt Mahsza Amini, egy fiatal iráni kurd nő erőszakos halála, akit amiatt öltek meg az erkölcsrendészet emberei, mert nem megfelelően viselte a nők számára előírt fejkendőt. A Persepolis elolvasásával inkább úgy fogalmaznék, hogy fölsejlett előttem mindaz a brutalitás, amely a múltban, de korántsem a 20. században kezdődött. Marjane Satrapi egy büszke, vendégszerető, életvidám és barátságos nép szülötte, akiknek a szabadság és béke iránti vágya, istenszeretete kiirthatatlan még a legdurvább megpróbáltatások idején is.

Magával ragadó, megrázó és húsbavágó történet, látvány és párbeszédek együttese a Persepolis. Szereplői valós személyek, vagy inkább amilyennek Márzsi látta őket élete során. A Satrapi család királyi felmenőkkel is rendelkezik, de mind a nagymama, mind a szülők rendkívül haladó szellemiségűek. Hisznek Istenben, de nem különösebben vallásosak. Követik a nyugati divatot, műveltek, tájékozottak a világról, igényes és kifinomult emberek tartással és szilárd emberséggel. Csupa forradalmár, mártír rokon és barát.

A szülők egyenesen kommunista szimpatizánsok. Egy ilyen családban nő föl egyedüli gyermekként Márzsi, aki kilencévesen titokban próféta akar lenni, és aki betiltaná azt, hogy az időseknek fájjon a lábuk.

Az 1978-ban kitört iráni forradalom gyökeres változást hoz az életükbe. Rokonok, barátok, szomszédok és a saját életük kerül veszélybe időről időre. A hétköznapi emberek életét szétfeszíti a rengeteg haláleset: halál a tüntetéseken, halál a lázadókra, halál a forradalmárokra, halál az iraki–iráni háborúban…

Satrapiék a légicsapások ellenére csak azért maradnak Teheránban, hogy Márzsi folytathassa francia nyelvű tanulmányait egy jobb jövő reményében.

Ikonikus jelenet, amikor kötelezővé teszik a nőknek a fejkendő viselését, és a tízéves iskolás lányok nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel. Egy félig szekuláris Iránból pillanatok alatt vallási diktatúra válik. A vallási rezsim minden eszközt felhasznál arra, hogy a népet sakkban tartsa: apellálás az arab elnyomásra az Irakkal majd Kuvaittal vívott háborúkban, a mártírteremtés mítosza, a megfélemlítés, a besúgók és nyílt erkölcscsőszök toborzása, a megfigyelések és ellenőrzések. Közben hulló bombák, összeomló házak, eltörött élettörténetek, megszakadt barátságok, özvegyek, árvák és ki nem hunyó gyász.

Sokatmondó, és sokszor látott eleme a történelemnek, mikor egyesek egyik rendszerből a másikba mentik át magukat mindenféle skrupulus nélkül.

Márzsit tizennégy évesen elküldik Bécsbe tanulni, itt ér véget az első kötet. Az ember szülőként zokog a szülők fájdalmán, ahogy a lányukat otthagyják a reptéren. A második kötet eleinte Márzsi bécsi éveit követi, majd egészen 1994-ig, az ország végső elhagyásáig mutatja meg az iráni mindennapokat. Lehet, hogy Bécsben épp nincs háború, de rokonok és igaz barátok sincsenek. Lehet, hogy Nyugaton szabadság és demokrácia van, ám szemrebbenés nélkül hagyják tengődni az embert az utcán. A sokat költöző Márzsi megjárja a magány, a drogok, a kapcsolatfüggőség és hajléktalanság bugyrait, mire tizennyolc lesz. Miközben szenvedélyesen vágyik a valahová tartozásra: a forradalmárok közé, a punkok közé, a hippik kommunájába, de legfőképpen haza, a családjához, Iránba.

A művészeti egyetemi évek alatt Márzsi egyre inkább megtalálja önmagát, megtanulja alkalmazni a nagymamájától tanult tiszta elveket, kiállni az igazságért, másokért, akár a művészet eszközével is. Ezt teszi a Persepolis is: megmutatja egy szubjektív élettörténeten keresztül, kik azok a mindennapi emberek, akik szerettek, dolgoztak, szórakoztak, kétségbeestek, döntöttek és meghaltak. Mindezt a képregény rendkívül szabad és egyedi műfaján keresztül, ahol a vizualitás és a textualitás közösen éri el célját. A fekete-fehér alakokról, „díszletekről” – amelyet a képregényekből készült 2007-es film is megtart – Marjane Satrapi úgy nyilatkozott, azok a könnyebb azonosulást szolgálják: a színek miatt sokkal inkább tűnhetne külföldnek Irán és külföldinek az ott lakók – így viszont sokkal inkább emberek bontakoznak ki előttünk.

Marjane Satrapi méltó és maradandó műveket hagyott hátra. Be kell fogadnunk a Persepolist nem csupán azért, hogy Iránt és a jelenét jobban megértsük, hanem hogy nagybetűs emberséget tanuljunk belőle, és rádöbbenjünk, hogy az ember mindenhol ember, a világ bármelyik pontján éljen is. Ha ezt elfeledjük, teret engedünk a gyűlöletnek és a békétlenségnek, ami már eddig is oly sok háborúnak ágyazott meg az emberiség történelme során. Meg kell tanulnunk, hogy nem szabad félnünk, mert az élet a romok között is virágozhat.