Az elmúlás és a halál kultúrája a tudományok keresztmetszetében

Olvasási idő: 9 perc

A halál nem a teológia monopóliuma, akárcsak a szenvedés vagy a szeretetet sem. Olykor anekdotikus formájú és egyben figyelemfelkeltő megjegyzések emlékeztetik az embert az elmúlásra, miképpen a lipcsei városháza órájának feliratán is olvasható: „mors certa, hora incerta”, azaz „a halál biztos, az óra bizonytalan”.

Az élet utáni állapottal kapcsolatos gondolatok életünk bizonyos periódusaiban, mint például szeretteink elvesztésekor, továbbá halottak napján és a nagyböjti liturgikus időszakban felerősödnek bennünk, és komolyabban foglalkoztatnak minket. Ezekben az időszakokban gyakran eszembe jut A halálbiztos halál című tanulmánykötet^[1], amely ezzel a témával foglalkozik. A 2011-ben zajlott Nemzetközi Tudományos Teológiai Konferencia^[2] nemcsak teológiai vonatkozásban boncolgatja az elmúlás és a halál kultúráját. Az előadók nagy része teológus, de emellett orvos, néprajzkutató, irodalmár és filológus is fellelhető közöttük. Érveléseiket elméleti és gyakorlatias megvilágításban, példákkal alátámasztva ihletik. A tizennégy szakmai referátumból^[3] a teljesség igénye nélkül csak néhányat hozok ízelítőül, melynek mentén az olvasó kedvet kaphat a – leginkább egyetemi és a nagyobb városi könyvtárakban^[4] megtalálható – könyv áttanulmányozására.

Diósi Dávid (teológus) „Kaszás e földön a halál…” című előadása a minden kultúrában jelenlévő, a földi élet velejárójának tekintett halál metaforikus alakja körül forog, amelynek a különböző korok adta változatos megszemélyesítésén túl sem a konkrét érkezési helyszíne, sem pedig az ideje nem tudható előre. Így hát továbbra is válasz nélkül maradnak az olvasóban az 1Kor 15,55 versben olvasott kérdések: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”

A túlélésre összpontosító, az evilági élet egzisztenciájának előteremtésére koncentráló és a külső értékeket hajszoló emberi lét csupán egy mókuskerékben töltött idő, melynek célba érése a horizontális síkon nem mérvadó.

Haldokló hozzátartozóink, ismerőseink taníthatnak bennünket arra, hogy az értékskálánkat átszervezzük megszívlelendő életbölcsességeik alapján, és a lényegre figyelve, a megfelelő helyre pozícionáljuk saját létünket.

Babits Mihály szerint „minden lemondás egy kis halál”, azaz a lemondások egyféleképpen előrevetítik a másik ember elvesztését, azaz a köztünk lévő kötelék végső megszűnését, halálát. Az persze még mindig nem egyenértékű a saját halálunkkal, hiszen arról nincs megtapasztalásunk.

„A halál teológiai szempontból több mint biológiai esemény, mivel az ember is több, mint »biológiai eset«”.

Karl Rahner teológus szerint a halál, mint az erkölcsi katasztrófa következménye és az emberi szabadság vége, tulajdonképpen az örökkévalóságot szüli meg az idő beérésének gyümölcseként.

Holló László erkölcsteológiai megközelítésében tárgyalja az élet, avagy a születés előtti (prenatális) időszakban bekövetkező halál (abortusz), és a mesterséges beavatkozások (reproduktív medicina, géntechnológiai beavatkozás) mentén felvetődő kérdéseket és problémákat. Teszi mindezt morális szemszögből, a következőkre kitérve: öröklődő betegségek, betegségre való hajlam magzati korban, súlyos rendellenességek – ezek mind a fogyatékos gyermeket nem vállaló, így a terhesség megszakításába torkolló tényezők.

A példák között megemlíti a pro-life (életpárti) és a pro-choices (választáspárti) mozgalmakat, melyek megközelítése közötti alapvető különbség a terhesség megszakításhoz való hozzáállásban, valamint a magzat és a terhes nő jogainak elsőbbségében jelenik meg. Az első mozgalom a hivatalos állásfoglalások sajátos gondolkodásmódja szerint az abortusz tekintetében évszázadokon keresztül eltérő, ellentétben álló, amolyan pro és kontra fényben védelmezi az életet, azaz teljesen vagy szinte teljesen abortuszellenes. Az utóbbi esetben pedig az önrendelkezésből fakadóan az egyénileg hozott döntés alapján szorgalmazza az embrió biztonságos és legális művi úton való eltávolítását. A megközelítés alapján napjainkban a gyermeket váró nőre vonatkozólag többféle megnevezést ismerünk és alkalmazunk: terhes, állapotos és áldott állapotban lévő. Mindegyik reálisan érzékelteti a méhen belüli magzathoz való viszonyulást, azt, hogy mennyire tekintjük életnek, és tulajdonítunk neki emberi mivoltot.

1948 szeptemberében az Orvosok Világszövetsége a genfi egyezményben kimondja, hogy az emberi élet „a fogamzástól kezdve” számít. A kifejezést három és fél évtized múltán „az emberi élet kezdetére” változtatták meg.

2008-ban a Hittani Kongregáció által kiadott Dignitas personae (A személy méltósága) kezdetű bioetikai témájú dokumentum továbbra is azt vallja, hogy „minden emberi lénynek fogantatásától természetes haláláig kijár a személy méltósága”. II. János Pál pápa Evangelium vitae kezdetű enciklikája (1995) az emberi élet sérthetetlenségéről nyomatékosan kihangsúlyozza, hogy „az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen”.^[5] A dokumentum nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy „az eugenetikus (fajnemesítő) abortusz »olyan lelkületből fakad, amely az életet csak bizonyos feltételekkel fogadja el, és elutasítja, ha sérült, fogyatékos vagy beteg«”.^[6] Az abortusz és az eutanázia is a minőségi szelekció keretében valósul meg, amit a pápa a leghatározottabban elutasít.

Amíg a görögök és a rómaiak gyakorolták is az abortuszt, viszont a zsidóságban csak rendkívüli esetekben nem ítélték el azt, addig a kereszténység a művi terhesség megszakítást erkölcsi szempontból teljes mértékben elítélte.

Utóbbira utal a tízparancsolatnak az élet védelmére irányuló Ne ölj! parancsa, és a II. vatikáni zsinat konstitúciója, miszerint „az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell”^[7]. Az egyház álláspontja e tekintetben az, hogy a terhességmegszakítás csak és kizárólagosan veszélyeztetettség esetén „az anyai élet megmentésére irányulhat, és nem a magzat élete ellen”, pontosabban csak a méhen kívüli terhesség esetében elfogadható a magzat eltávolítása.

Napjainkban a halál még mindig tabunak számít, függetlenül attól, hogy melyik területen kerül említésre, hiszen arról az állapotról van szó, amikor az ember az evilág számára már megszűnt létezni, és ilyen értelemben okafogyottá válik a fejtegetés, hogy mi végre történhetett minden. Holló Gergely egykori onkológus rezidens előadása a tabuk mögötti egyéni halálképről, a halál megállapításának történeti áttekintéséről és az agyhalál definíciójának újragondolásáról szól.

Az orvosok és ápolók körében is szerteágazó, hogy kinek milyen „rutin-halálképe” marad meg az életből távozó hozzátartozókról, páciensekről, hiszen egy mentősnek vagy háziorvosnak eltérő helyzetekben adatik meg, hogy halottal találkozzanak, míg egy onkológus rövidebb-hosszabb időn keresztül kíséri figyelemmel egy-egy páciens életszakaszát. Régen a halál beálltának megállapítása általában a laikusokra hárult, hisz a hippokratészi iskola szellemisége mentén ez nem tartozott az orvosi feladatok közé. Ma is közismert a régi hagyomány, miszerint, ha például a tükör nem homályosodott el vagy a pehelytoll nem remegett, akkor az akár hosszabb ideig eszméletét vesztett embert is halottnak nyilvánították, és azzal együtt koporsóba helyezték.

A halál megállapítására vonatkozólag a klasszikus görög orvoslás a szívműködés megszűnését vette alapul, míg a zsidó hagyomány a légzésre összpontosított, így a kereszténység is ez utóbbit tartotta mérvadónak. A halál felismerésének bizonytalansága, a tetszhalál-állapot, a boncolás közbeni felismerések idővel arra motiválták az orvosokat, hogy biztosabb módszereket dolgozzanak ki a halál diagnosztizálásához. A halotti bizonyítvány orvos általi kiállítása, továbbá a halottasházak építése a 19. században kezdődött el, és ma is gyakorlat. (Szerk. megj.: 2012-ben az erdélyi falvakban még létezett a családi háznál felállított ravatal.)

A halál megállapításának vitája a 20. században kezdődött az első, 1967-es szívtranszplantációt követően, amikor agyhalálnak minősítették a visszafordíthatatlan károsodást. A Pápai Tudományos Akadémiát úgyszintén foglalkoztatták a kutatások eredményei teológiai, jogi és etikai szempontból, mivel hangsúlyossá vált az élet mesterséges meghosszabbításának kérdése és ezzel együtt az átültetésre szánt szervek eltávolításának lehetősége.

„A halál nem egy pillanat, hanem egy olyan folyamat, amelynek meghatározása az adott kor kultúrájától, hagyományaitól, erkölcseitől is függ, ráadásul nem természettudományos ténykérdés.

Nem fedezhetjük fel, mi a halál, hanem meg kell határoznunk, mit tekintünk annak” – összegzi az előadó.

A parasztemberek halállal kapcsolatos, népi vallásossággal átitatott rítusait Balázs Lajos néprajzkutató kutatta az erdélyi Csíkszentdomokoson.

S hogy miben különbözik ez más kultúrkörökhöz képest? A paraszttársadalomban tapasztaltak szerint az ember lelkivilágában sajátos folyamat indul el, amely a haragos embertársakkal és az Istennel való kibékülést eredményezi. A kiengesztelődés iránti szándék, a gyónás és az azt követő katartikus állapot végkimenete eredményezi azt, hogy „a spirituális és lelki én hogyan válik el a testi én-től”.

A helyi hagyományőrző közösségből merített példák között fellelhető a hozzátartozók által a haldoklóhoz hívott pap rituáléja. A tény, hogy a hozzátartozók megpróbálnak minden követ megmozgatni ahhoz, hogy a haldokló a gyónás által kibéküljön önmagával, a környezetében élőkkel és a jó Istennel egyaránt, hogy majd békésen távozzon, amikor magához szólítja a Teremtő, a vallásosságon túl az összetartozás szellemiségéről is vall. Előfordul az is, hogy a gyónás utáni lelki megkönnyebbüléstől a nagy betegségben lévő személy meggyógyul. Nem csak a családtagoknak, hanem tágabb értelemben a falu közösségének is megnyugvást ad, ha például egy olyan ember akar meggyónni, aki korábban az egyház vagy a papság ellen fordult, vagy netán hittagadóként élte életét. Tehát a katolikus parasztember „megalkotta a maga számára a külön temetési szertartás-modellt: külön temeti a lelket jól megfontolt transzcendens távlati céllal és külön a testet”.

„Az elmúlásnak, de mindenik sorsfordító eseménynek kiforrott, sajátos kultúrája van.”

Lukács Imre Róbert egyházjogász a katolikus rítusú temetés hogyan-ját fejti ki az egyházi jogi előírások alapján. A keresztények temetésekor sem szentségkiszolgáltatás, sem pedig szentelményben való részesítés nem történik a halottak részére.

A temetési szertartás „egyrészt az elhunyt lelki üdvét szolgálja, másrészt megerősíti az élőket”. A meghalt híveknek joga van az egyházi temetéshez, az ehhez való asszisztálás a hozzátartozók részéről pedig kötelesség. Az ősi keresztény szokás szerinti földbe való elhantolás mellett mára már széles körben elterjedt a hamvasztás is. Korábban az egyház ellenezte ezt a gyakorlatot, és a hagyományos temetés  ma is előnyt élvez a hamvasztáshoz képest.

Az interdiszciplináris területek szakértői, bár eltérő kontextusokban foglalkoznak az elmúlás és halál témájával, a közös vonás minden előadásban egyformán fellelhető: a halál a földi élet befejezését jelenti. Az előadások témái a fentieken kívül kiterjednek még a középkori irodalomban megjelenített halálkultuszra és haláltáncra (lásd ferences iskoladrámák, Halotti beszéd…).

Amíg egyik teológus a meghalás és a feltámadás művészetét a húsvét misztériumának fényében, annak ünnepi liturgiájának vonatkozásában tárgyalja, addig egy másik teológus a pokol „emberi arcának” vizsgálatában azt hangsúlyozza, hogy „nem állítható teológiailag – vonom le a következtetésemet –, hogy a menny és a pokol a lét kimenetelének egyenrangú variánsai lennének, vagy mint egzisztenciális célopciók egymás mellé állíthatóak.” (Jitianu Liviu)

Helyet kap a természettudományi kutatások által a halálközeli élmények megvilágítása a tekintetben, hogy illúziók-e vagy istenélmények, illetve egy új keletű diszciplína, a neuroteológia keretében a vallási élmények és a neuronális tevékenységek közötti kapcsolati kutatás. Szó esik arról is, hogy a halottkultusz modern kori átalakulásában a mágikus-vallásos rituálék szimbolikus szokáselemekben nyilvánulnak meg. Például a moldvai csángóknál a testlélek, vagyis életlélek, más néven „szuszogó” azonos a lélegzettel, szolgálja az életfunkciókat, amelynek távozása halált okoz.

A post mortem (halál utáni lét) kapcsán pedig szó esik „az embernek a halálban történő istentalálkozásáról”, míg eszkatologikus vonatkozásban „a jövő már az »itt és most«-ban jelen van”.

_{[1]     Diósi Dávid szerk., Szent István Társulat – Verbum, Budapest – Kolozsvár, 2011.
[2]     A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara Pasztorál-teológia Tanszékének és a Megtestesült Bölcsességről nevezett Gyulafehérvári Papnevelő Intézetnek (SIS) 2011. március 25-26. között tartott konferenciája
[3]     Az előadók elsődlegesen teológiai, bibliai alapokra helyezve fejtették ki a halál fogalmát, olykor hivatkozva a filozófusokra, ókeresztény írókra, egyháztanítókra, szentekre, továbbá idézve az Egyház hivatalos állásfoglalását a zsinati dokumentumok és enciklikák által.
[4]     Pl. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Országos Széchényi Könyvtár, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola
[5]     Evangelium vitae 57.
[6]     Evangelium vitae 14.
[7]     Gaudium et spes 51.}