Chiara Lubich lelkiségének újdonsága, szemelvények történetéből

Olvasási idő: 9 perc

A mai évfordulóra két eddig kiadatlan szöveget fordítottunk le e frissen publikált könyvből.

Chiara Lubich fiatalon a trentói ferences közegben mozgott, lelkisége is sokban merít a ferences lelkiségből. Nem véletlen hát, hogy a 15. fejezet címe: „A teljes Szent Ferenc megy a Parlamentbe”. Elsőként ezt a részt választottuk ki, a ferences rend jubileumi évére emlékezve is. Ez a történet egyben Igino Giordani – a mozgalom tagjainak Foco – társalapító  közösséghez kapcsolódásának első időszakáról szól.

A másik rész a kötetet záró fejezetből egy kérdés, amire itt Chiara maga keresi a választ: van-e vajon új abban, amit a mozgalom hoz, és ha igen, mi benne az újdonság.

A teljes Szent Ferenc megy a Parlamentbe

(15. fejezet, részlet, 97-101.o)

1948 szeptemberét írjuk. Chiara visszatér Rómába. Veuthey atya mellett várja ott egy másik ferences szerzetes is: Beda Hernegger atya, aki alapított egy művet, a Regnum Christit, amely szintén összhangban áll a Fokoláre Mozgalom gondolataival. Miért ne egyesíthetnék az erejüket egyetlen közös projektben? Ez az, ami Chiarát ismét a fővárosba szólítja. De talán van benne némi tudattalan vágy is a friss légkörre, új kifejeződési és fejlődési lehetőségekre: az örökös kritikák és gyanakvó tekintetek miatt Trentóban egyre szűkül a mozgástere…

De talán még ennél is többről van szó: Róma az örök város, Péter székhelye, a katolikus világ szíve. Minden alapítót vonzott, Domonkostól Ferencig, Kalkuttai Teréz anyát is beleértve. Néhányaknak csak az volt ezzel a céljuk, hogy találkozzanak a pápával, jóváhagyassák művüket, és közösséget alapítsanak ott. Sokan viszont egész életükre a fővárosban maradtak, mint Svéd Brigitta, Loyolai Ignác, Kalazanci József és Magdeleine kistestvér.

Hozzájuk hasonlóan december elején Chiara is végleg odaköltözik, és attól kezdve Róma lesz az otthona.

Először azonban lakást kell találni. Egy Tivoliból származó barátnője javaslatára Igino Giordanihoz fordul, a híres katolikus parlamenti képviselőhöz, hogy segítsen neki lakást találni Rómában, ahol a háború utáni időszakban nagy a lakáshiány. Így jut el Chiara az Olasz Parlament egyik kis termébe, egy ferencesekből álló csoport kíséretében.

Giordani naplójában így emlékszik vissza az 1948. szeptember 17-én történtekre: „Ma reggel angyalok hívtak Montecitorióba. (Három szerzetes és két harmadrendi, mind a ferencesekhez tartoznak.) Volt közöttük egy »fiatal lány« is, aki éppen egy közösségi mozgalmat indított el Trentóban; és úgy szólt, mint aki a Szentlélektől nyer ihletet.” Hangjában Giordani szokatlan hangszínt fedezett fel: a mély és biztos meggyőződés hangját, amely a természetfölötti megérzéséből fakad. Ezért rögtön felébredt benne a kíváncsiság, és ahogy fogalmaz „tűz kezdett lángolni bennem […] és azt kívántam, hogy ez a hang folytassa. Éppen erre a hangra vártam – anélkül, hogy tudtam volna”. Chiara hangja – folytatja Giordani – egy olyan tapasztalat elbeszélése volt, amely „lebontotta a világi élet és a misztikus élet közötti rácsokat”, és „a szentséget mindenki számára elérhetővé tette: közel hozta Istent; Atyának, testvérnek, barátnak éreztette, aki jelen van az emberiség életében”^[i].

Vajon véletlen lett volna, hogy azon a napon Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepe volt? Hogy éppen az assisi szent küldte hozzá azt a fiatal nőt, akiben Assisi Szent Klára fényessége ragyogott?

_{Chiara Igino Giordanival}

Attól a naptól kezdve Giordani többé nem szakadt el Chiarától. Chiara pedig így fogalmazott Giordaniról: „különleges kegyelme volt arra, hogy megértse az Ideált, amelyet Isten nekem adott, és hogy megadja neki azt a jelentőséget, amelyet megérdemel”^[ii].

Az első lépést Chiara tette meg, amikor elment hozzá a Parlamentbe. Most azonban Igino Giordani kezdeményezett. Így 1948. december 28-án azt javasolta neki, hogy menjenek el együtt a Szent Péter-bazilikába. Valamennyire a saját templomának tekintette: hisz amikor a fasizmus idején már nem taníthatott, a Vatikánban kapott munkát. A Via della Conciliazione ekkor még nincs teljesen kész; de már hamarosan befejezik a munkálatokat, az 1950-es szentévre. Chiara és Igino talán az egyik kisebb párhuzamos utcán, a Borgo Pión keresztül jutnak el a bazilikához, ahol hirtelen a Bernini-féle oszlopsor ölelésében találják magukat, szemközt a bazilika kupolájával – mindig új élményt nyújtó látvány.

Amikor belépnek a bazilikába, a főhajó mentén előre haladva jobbra megállnak a Gergely-kápolnában, a „Segítő Szűzanya” ősi ikonja előtt. Az imát Giordani kezdeményezi. Este naplójába – amelyet a kíváncsiskodó tekintetek miatt angolul vezet –, ezt jegyzi fel: „Ma reggel a Szent Péter-bazilikában járultam szentáldozáshoz Silvia Lubichhal, az egység és a közösségi élet apostolával, valamint egy barátnőjével együtt: mennyei óra volt ez Isten szeretetében. Evangéliumi egyszerűség. Az Ő extázisa Mária oltára előtt.^[iii]” Néhány sor is elég neki ahhoz, hogy megörökítse ezt az intenzív pillanatot.

_{Egy Máriapolin a Dolomitokban. Chiara mellett: Igino Giordani és Elena Pacelli Rossignani, XII. Piusz pápa húga}

Chiara számára is fontos pillanat volt ez. Erről tanúskodik az a levél is, amelyet jó néhány hónappal később, 1949. július 27-én ír Giordaninak:

„Emlékszel, Lelkem, amikor először mentem veled a Mama oltárához a Szent Péter-bazilikában, és arra késztettél, hogy imádkozzam, mire én szegényes szavakkal ezt mondtam: «Mama, emészd fel a mi két lelkünket, hogy teljesen eggyé váljanak, és így megvalósuljon a keresztény közösség Olaszországban és az egész világon!» aztán pedig így zártam: «Mater unitatis, ora pro nobis» (Egység édesanyja, könyörögj érettünk)?^[iv]”

Chiara valójában új nevet adott a Szent Péter-bazilikában lévő ősi ikonnak! A VII. század végén, amikor még a korábbi konstantini bazilikában volt az ikon, „Szent Leó Madonnájának” nevezték. Amikor aztán később átvitték az új bazilikába, „Segítő Szűzanyának” kezdték hívni, és ma is ezen a néven ismerik. Chiara számára azonban mostantól „az Egység édesanyja”, és ki tudja, talán a jövőben majd ezen a címen fogják emlegetni!

Azon a reggelen hárman voltak a templomban, Chiara mégis kettőjük egységéért imádkozott – az ő két lelkük egységéért. Sőt, azt írja, hogy Giordani az ő „Lelke”, nagy kezdőbetűvel, mert olyan mélyen élte át ez a közöttük megvalósuló „elemésztést”, vagyis az egység teljességét. Ez a szó Jézus imáját idézte fel: consummati in unum – „hogy teljesen eggyé legyenek”, ahogyan Jézus kérte az Atyától. Mintha ez a pillanat az elővételezése lett volna annak az egységszövetségnek, amelyet Jézushoz, az Eucharisztiához fordulva kértek, hogy Ő kössön meg közöttük. Ez az egység azonban nem öncélú volt, hanem nyitott. Jézus azért kérte, hogy mindnyájan egyek legyenek, hogy a világ higgyen. Így a Szent Péter-bazilika Gergely-kápolnájában, a „Segítő Szűzanya” előtt ismét Jézus imája visszhangzott: a mi egységünk „hogy megvalósuljon a keresztény közösség Olaszországban és az egész világon”.

Igino Giordani, akit hamarosan „Foco”-nak neveznek majd, e levél keletkezésekor éppen arra készült, hogy a Fokoláre kis lángját megossza az egész világgal, feltárva a karizma nagyságát és egyetemes jelentőségét, vagyis, hogy ajándék lehet az egész emberiség számára.

Chiara már ekkor meglátja Iginóban az isteni ihletésű politikust. Így ír Trento püspökének:

„Néhány nappal ezelőtt írtam Giordani képviselő úrnak […] hogy vigye be a Parlamentbe a mi eszménket, és élje meg azt először ő maga, majd közösen együtt a barátaival Jézusban… egészen addig, amíg mindenki egy nem lesz. (Ha Jézus akarja, megteheti, és Ő akarja az Egységet.) Így, ha egy napon minden képviselő Jézus nevében egyesülne, Jézus lenne közöttük, és Ő maga tartaná kezében Olaszország sorsát. Féltem elküldeni a képviselő úrnak ezeket a szavakat. Utópiának tarthatták volna. Mégis megtettem, mert tudom, hogy minden lehetséges Istenben, aki erőt ad nekünk.^[v]”

_{Chiara egyik társnőjével, Bruna Tomasival és a társalapító Pasquale Foresivel}

Az alábbi sorokat Chiara Lubich a fokolariniknek 1960-ban fogalmazta meg, tehát a szöveg még az 1962-es szentszéki részleges, „ad experimentum”, és az azt követő teljesebb 1963-as jóváhagyást megelőző, kétséges időszakból származik.

Mozgalmunk az Egyházban szeretne egy kicsit Mária jelenlétéhez hasonlítani

(23. fejezet, részlet, 170-172. o)

Zárhatnánk egy kérdéssel, amelyet Chiara 1960-ban feltett:

„De mi is ez a Mozgalom, mi újat hoz? Erre őszintén válaszolhatom: semmi újat, mert minden benne van az Evangéliumban. Az újdonságot az jelenti, hogy ezek a lelkek igyekeznek az Evangéliumhoz igazodni, megvalósítani Isten Igéjét, mindazzal a következménnyel együtt, amely azok életében megjelenik, akik az Evangélium szerint élnek. Tehát semmi újdonság – és mégis egyszerre minden új, mint amikor a Szentlélek lehelete végigsöpör a világon. Ez a szeretet forradalma, és jól illik ebbe a korba, amikor gyűlöletből indítanak forradalmakat: ezért kívánom, hogy legyenek olyanok, akik önmagukban, mások között, otthon a családokban, és a különböző egyesületekben felszabadítják ezt a hatalmas erőt, amely a bennünk és köztünk lévő Isten, Isten, aki az Ő Misztikus Testében halad és árad, ha mi képesek vagyunk működésbe hozni a szeretetet. Nagy vonalakban ez a Mű, ez a természete, amely az elmúlt 17 évben alakult így az Egyházban. […]

A lényeg az, hogy ennek a lelkületnek a hatására az Egyház egyre szebbé válik, a lelkek egyre inkább egyesülnek elöljáróikkal, a testvérek újra testvérként találnak egymásra, így is tekintenek egymásra és így egyesülnek egymással; a Misztikus Test új szépséget, új harmóniát, új egységet nyer. Ez a lényeg. Mi csak az Egyházért élünk, hogy az Egyház a lehető leginkább Krisztus méltó jegyese legyen.

Tudjuk, hogy az Egyházban a hierarchia az egység őrzője. Ezért feltehetnénk a kérdést: milyen szerepe van ennek a Mozgalomnak, amely szintén az Egyház egységét hirdeti? Erre nem tudok más példát hozni, mint az őskeresztény közösség példáját. Akkor az Utolsó Vacsora termében ott volt Péter, az Egyház feje, az alapkövet jelentő szikla, ott volt a tizenkét apostol, és ott volt Mária, Isten Anyja, Jézus Anyja. Ő abban a hierarchikus Egyházban „semmi” volt, csak egy egyszerű hívő. Pétertől és a tizenkét apostoltól függött. Mégis, jelenléte az emeleti teremben nem volt hiábavaló. Sőt, úgy hiszem, hogy a Szentlélek nagyobb örömmel szállt le ott az ősegyházra, mert ott találta a jegyesét is. Miért nem volt hiábavaló a jelenléte? Mert ő volt az egység Édesanyja. Szeretetével tartotta össze mindnyájukat; nem hierarchikus hatalommal, hanem a Lélek erejével, azzal, ami Ő volt, azzal a különleges ajándékkal, amelyet Isten adott neki.

A mozgalmunk az Egyházban szeretne egy kicsit Mária jelenlétéhez hasonlítani. Semmik vagyunk: csak egyszerű hívők az Egyház szolgálatában. Szeretetünkkel szeretnénk hozzájárulni – nem a tanításunkkal, és nem a tekintélyünkkel, amelyünk nincs is –, hanem a szeretetünkkel, amely egyre jobban felszabadítja bennünk Istent, kihozza Őt belőlünk, megismerteti másokkal, és segíti az Egyházat, amely már egy a hierarchia által, hogy még inkább egy legyen. Ezért fordulunk szinte leírhatatlan szeretettel a Boldogságos Szűz Mária felé, és ezért érezzük Őt a miénknek: példaképünknek, Anyánknak, vezetőnknek, mert vele együtt akarunk részt venni mindazokban a küzdelmekben, amelyeket rá bíztak, hogy védelmezze az igazságot és a Katolikus Egyház világosságát^[vi].

_{[i] Vö. I. Giordani, Diario di fuoco, Città Nuova, Róma, 2001, 73. o.
[ii] C. Lubich, „Paradiso ’49”. Oberiberg (Svájc), 1961. június 30., „Nuova Umanità” 30 (2008/3) 177. sz., 287. o.
[iii] I. Giordani, Diario inglese, 1948. december 28. Idézi: C. Lubich, Paradiso ’49, 1949. július 27., 295. jegyzet.
[iv] C. Lubich, Paradiso ’49, 1949. július 27.
[v] Tutti i Santi 1948: C. Lubich, Lettere 1939–1960, idézve: 489–490. o.
[vi] C. Lubich a fokolarinikhez, Storia dell’Ideale, Grottaferrata, 1960. július 17. AGMF, ACL 05-00 06-00.}