Három ortodox szent Krisztus nyomában, 2. rész - Optyinai Vaszilij atya

Olvasási idő: 5 perc

^{Kezdőkép: Vaszilij atya (középen)}

_{„Föltámadt Krisztus halottaiból,}

_{legyőzte a halállal a halált}

_{és a sírban lévőknek életet ajándékozott.”}

A keresztény szentség nem csupán a nyugati egyház gazdag öröksége. Az ortodox egyház is olyan szenteket adott Krisztusnak, akik életükkel ma is utat mutatnak. Szárovi Szent Szerafim, Moszkvai Szent Matróna és Vaszilij vértanú szerzetespap három különböző korban éltek, mégis ugyanarra tanítanak: az imádság, az alázat, a szeretet és a feltámadásba vetett remény teszi szentté az embert. Az előző részben Szent Szerafinról és Szent Matrónáról ITT  írtam.

Vaszilij atya^[1] kortárs szent: 1960. december 23-án IIgor Ivanovics Roszljakov néven született Moszkvában, Ivan Fjodorovics Roszljakov és Anna Mihajlovna Roszljakova gyermekeként.

Igor világi életében rendszerető, szorgalmas diák volt. Rendkívül könnyen tanult, szinte mindent elsajátított pusztán hallás után. Kilencéves korától aktívan sportolt: előbb úszott, majd vízilabdázott. Számtalan ajándékot kért szüleitől – magnetofont, farmernadrágot –, és bár szinte mindent megkapott, gyakran továbbajándékozta a kapott tárgyakat barátainak, akik ugyanúgy vágytak ezekre a dolgokra.

Éjszakánként gyakran ült szobájában egy csésze tea mellett, és az ablakon át az eget szemlélte; különösen szeretett a csillagokban gyönyörködni. „Nyitott lelke félelemmel és csodálattal telt meg a mindenség nagysága előtt, amelynek sem elejét, sem végét nem látta. Szívében az éjszaka hangját hallgatta, és különleges lelkesedés töltötte el.” (10. o.)

Ezek az élmények gyakran ihlették versírásra. 1979-ben édesapja váratlanul elhunyt, ami mélyen megrendítette. Ettől kezdve elmélyültebbé és hallgatagabbá vált. Egy autógyár vízilabdacsapatához szerződött, ahol hivatásos versenysportoló lett. Közben az egyetemen újságírást tanult, majd átjelentkezett egy másik egyetem csapatába. Hamarosan azonban felismerte, hogy újságíróként nem tud dolgozni: nem akart hazugságokat írni, a meggyökeresedett hazugsággal pedig egyedül nem tudott szembeszállni.

Közben ilyen gondolatok érlelődtek benne:

„Korunk emberének szomorúsága azért van, mert nem ad hálát Istennek…

Pál apostol arra hív minket, hogy mindenért hálát adjunk, mindig örvendezzünk, és szüntelenül bűnbánó szívvel kiáltsunk Istenhez.” (14. o.)

Rafail atya halálára szerzett, Az életről c. versében így ír:

Az életről súlyos szavak szólnak,
S a sírról is, mely sötét és hideg,
És szóm is oly keserű néha,
Hogy felét sem mondom el senkinek.
Inkább sírni szeretnék a csendben,
És fényes szemmel járni a világban.
Ki villámként hasítja át a földet,
Az fénybe öltözik a Mennyországban.

1985-ben rendkívüli erővel hatott rá a húsvéti liturgia, amikor életében először ünnepelte Krisztus feltámadását. Teljesen elmerült a Feltámadás titkában. 1989. április 29-én az optyinai remeteségbe^[2] költözött.

_{Az optyinai kolostor}

Igor a Jézus-imában talált vigaszt, amely mély bűnbánatra indította. A novíciátusba^[3] lépésekor, 1990. január 5-én Nagy Szent Vazul tiszteletére a Vaszilij nevet kapta, és ekkor öltötte magára a reverendát is.

Egyszer így fogalmazta meg, mit jelent neki szerzetesnek lenni:

„Feltétlenül meg kell értenünk, hogy a szerzetesség nem azt jelenti, hogy fekete reverendában járunk, és szabályok szerint élünk, amelyeket igyekszünk betartani.

A szerzetesség lényege Isten akaratának elfogadása.

Minden, ami körülöttünk történik, Isten hatalmas gondviseléséből fakad, amely az embert az üdvösségre vezeti.” (44. o.) 1990. április 8-án diakónussá szentelték, majd még ugyanabban az évben november 8-án pappá.

1993. húsvétján (április 18-án) két szerzetestársával, Trofim és Ferapont atyákkal együtt mártírhalált szenvedett: sátánista rituális gyilkosság áldozata lett. Életéről Nina Pavlova írt könyvet Vérvörös húsvét címmel.

Vaszilij atya Bibliájában ez a szakasz volt megjelölve: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja.” (2Tim 4,7–8)

Részlet Vaszilij atya naplójából
Április 10. – Krisztus dicsőséges feltámadása, Húsvét

„A harmadik húsvétom. Liturgia Puskinóban. Pihentem az oltárban. Hat órakor még egy liturgia kezdődött.

Az idő misztikus dolog. Kérdezem magamtól: volt böjt vagy nem volt? Volt istentisztelet vagy nem volt? Egyszer majd ugyanezt kell kérdeznem az életemről is.

Mi az, ami valóban létezik? A lélek.

A bűntől megtisztított vagy a bűntől beszennyezett lélek. »Vigadj most és örvendezz, Sion…« Ez a lélek állapota, ezért nem ideiglenes.” (5–8. o.)

Mit üzen nekünk ez a három ortodox szent?
Szárovi Szent Szerafim, Moszkvai Szent Matróna és Vaszilij atya három különböző korszakban éltek, mégis ugyanannak a Krisztus-követő életnek a tanúi. Életük azt bizonyítja, hogy a szentség nem rendkívüli képességekben vagy látványos tettekben áll, hanem abban, hogy az ember teljes szívével átadja magát Istennek.

Mindhármuk életének középpontjában az imádság állt.

Szerafim a remeteség csendjében, Matróna a hozzá fordulókért mondott könyörgéseiben, Vaszilij pedig a Jézus-ima gyakorlásában találta meg az Istennel való élő kapcsolatot. Számukra az imádság nem kötelesség, hanem életforma volt.

Közös bennük a mélységes alázat is. Egyikük sem kereste a hírnevet vagy a megbecsülést. Szerafim évtizedeken át elvonultan élt, Matróna egyszerű szegény asszony maradt egész életében, Vaszilij pedig a szerzetességet nem külső formának, hanem Isten akaratának elfogadásaként értelmezte.

Valamennyien megtapasztalták a szenvedést, de nem lázadtak ellene. Szerafim éveken át viselte a remeteség küzdelmeit és testi fájdalmait, Matróna vakon és nagy szegénységben élte le életét, Vaszilij pedig végül Krisztusért adta életét. Szenvedésük nem öncélú volt: Krisztussal egyesülve vállalt kereszt lett.

Mindhárman rendkívüli szeretettel fordultak az emberek felé. Szerafim mindenkit Krisztus örömével fogadott: „Krisztus feltámadt, örömöm!” Matróna ezrek terhét hordozta imádságban, Vaszilij pedig lelkipásztorként és szerzetesként embertársai üdvösségét kereste.

Az ortodox lelkiség egyik legszebb vonása a Szentlélekben való élet.

Szerafim tanítása szerint a keresztény élet célja a Szentlélek megszerzése. Matróna egész életével a Szentlélek vigasztaló jelenlétét közvetítette, Vaszilij pedig azt vallotta, hogy minden esemény Isten gondviselő szeretetének része, amely az embert az üdvösség felé vezeti.

Végül mindhármuk életét áthatotta a húsvéti remény. Szerafim számára Krisztus feltámadása állandó örömforrás volt. Matróna a halál után is reményt ébresztett a hozzá fordulókban. Vaszilij pedig éppen húsvét hajnalán pecsételte meg vértanúságával hitét. Életük azt hirdeti, hogy Krisztus feltámadása nem csupán egy ünnep, hanem a keresztény ember egész életének alapja.

Ez a három szent arra tanít bennünket, hogy a szentség útja ma is nyitva áll.

Az imádság, az alázat, a szeretet, a szenvedés türelmes hordozása, Isten akaratának elfogadása és a feltámadásba vetett rendíthetetlen remény minden keresztény számára járható út. Különböző életutakon jártak, de ugyanarra a célra mutatnak: az ember akkor találja meg igazi örömét, amikor egész életével Krisztushoz tartozik.

_{[1] Az élsporttól a vértanúságig. Optyinai Vaszilij atya. Ortodox Keresztény Életek Sorozat, Aksios Kiadó, Budapest, 2005.}

_{[2] Az Optyina-remeteség (oroszul Optina Pusztyany) egy híres orosz ortodox kolostor a Kalugai területen, Kozelszk közelében. A 14. században alapították. A 19. században az orosz lelki élet és a sztarec-intézmény (bölcs lelki atyák) központja lett, ahol híres írók, például Tolsztoj is kerestek útmutatást.
[3] A szerzetesrendekben a bevezető próbaidő.}