„Ó, csodálatos alkonyat!” – 800 éve halt meg Szent Ferenc

Olvasási idő: 5 perc

Amikor beléptem a ferences közösségbe, sok-sok új dolgot éltem át és tapasztaltam meg. Ezek egyike volt október elején a tranzitus. A szót korábban még nem hallottam, bár mintha emlékeztetett volna a „tranzit” szóra, de ebben biztos nem lehettem. Az ünnep előtt néhány nappal a budai közösség gvardiánja felolvasta az ünnephez tartozó életrajzi szakaszt, és lassan kezdett derengeni, miről is van szó.

Az adott napon a templomban elimádkoztuk a zsolozsmát Szent Ferenc tranzitusáról, majd ünnepi szentmisén vettünk részt. Az est fénypontja maga a tranzitus szertartása volt, amelyet a Vade mecum című ferences liturgikus könyv alapján imádkoztunk és énekeltünk. Elődeink díszes antifónát írtak a 141. zsoltár elé:

„Ó, csodálatos alkonyat! Áldott jó Szent Ferenc! Angyali énekszó száll feléd! Szép mennyország indul már elibéd nagy vígan. Karjába vár már a Szentháromság. A földi bánat már messze. Maradj köztünk örökre.”

Az alkonyat mint szimbólum nemcsak a napszakot jelöli, hanem az emberi élet alkonyát, a halált is.

Ebben a kontextusban Szent Ferenc számára a halál nem félelmetes, hanem szép és békés.

A szöveg tökéletesen tükrözi Szent Ferenc lelkiségét, aki a Naphimnusz című énekében a halált nem ellenségnek, hanem „halál testvérnek” nevezi: „Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért.”

Már életében úgy látta, hogy a földi élet vége nem a megsemmisülés, hanem a hazatérés a Szentháromság közösségébe. Az „angyali énekszó” és a „nagy vígan” kifejezések örömteli, dicsőítő hangulatot teremtenek, amely felülírja a földi bánatot. A „maradj köztünk örökre” záró sor pedig mintha azt a vágyat fogalmazná meg, hogy közösségünk megőrizze alapítójának szellemi örökségét és állandó jelenlétét.

_{A legrégebbi Szent Ferenc-portré, Subiaco, Szent Benedek-kolostor}

Szent Ferenc 1224-ben megkapta Krisztustól a stigmákat^[1], amelyeket a hátralévő két évben igyekezett mindenki elől eltitkolni. Két évvel később, 1226-ban, Assisi városában tartózkodott. Súlyos betegségei miatt már járni sem igen tudott. Érezte halálának közeledtét.

A testvérektől körülvéve kérte, hogy fektessék a földre, arcát az ég felé emelte, majd így szólt testvéreihez:

„Én a magamét megtettem. Ami titeket illet, arra tanítson meg benneteket Krisztus!”

– írja Szent Bonaventúra.

A testvérekkel hozatott egy darab kenyeret, azt megtörte, majd minden testvérnek adott belőle egy kis falatot. Ezután kérte testvéreit, hogy az evangéliumos könyvből olvassák fel neki János szavait Jézus szenvedéséről és haláláról, attól a szakasztól kezdve, hogy „húsvét ünnepe előtt…” (János evangéliuma, 12. fejezet).

A haláláig hátralévő napokban még himnuszokat és szent énekeket énekelt a testvérekkel. Végezetül a 141. zsoltár éneklését kérte testvéreitől:

Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök.

Kiöntöm színe előtt az én siralmamat, és nyomorúságomat előtte feltárom.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek, pedig ismered az én ösvényemet.

Az Úton, melyen járok, tőrt rejtének el nekem.

Jobbra tekintek és nézek, és nincs, ki megismerjen engem.

Elveszett a menekvés éntőlem, és nincs, ki megkeresse az én lelkemet.

Hozzád kiáltok Uram, s mondom: te vagy az én reménységem, osztályrészem az élők földjén.

Figyelmezz az én könyörgésemre, mert igen megaláztak engem.

Szabadítsd meg üldözőimtől, mert elhatalmasodnak rajtam…

Ennél a versnél a testvérek még folytatták az éneket, de Ferenc ajkai örökre lezárultak. Így élte meg a nagy utazást, amelyre egész életében készült.

_{17-18. századi metszet Ferenc „átmenetéről”}

A testvérek azóta tranzitusnak, átmenetnek nevezik ezt az estét, ezt a pillanatot, mert ez volt Szent Ferenc boldog átmenete az örök életbe, a találkozása Krisztussal. A teremtményeket egész életében Isten dicséretére buzdította, verseket és énekeket is költött, és arra bátorította őket, hogy szeressék Istent. Még magát a halált is úgy tekintette, mint amely számára az élet kapuja lesz.

Halálakor sok ember verődött össze, „mely szüntelenül dicsérte és magasztalta az Úr nevét. Assisi egész népe csapatostul vonult fel, sőt odaözönlött az egész vidék, hogy tulajdon szemével lássa Isten nagy műveit, melyeket szolgájában mutatott az Úr.

A fiak keservesen sírtak ilyen kiváló atya elvesztésén, és szívük fájdalmának könnyekben és mély sóhajokban adtak kifejezést”

– írja Celanói Tamás Szent Ferenc első életrajzában.

Rendünk tagjaival azóta évről évre megemlékezünk Ferenc atyánk boldog tranzitusáról, elénekelve a 141. zsoltárt, amelyet akkor ő is énekelt, boldogan kelve át az élet kapuján.

Negyvennégy évet élt, ami nem sok, de mégsem mondhatjuk, hogy túl kevés lett volna. Az élet minősége nem csupán az évek számán múlik, hiszen negyvennégy év alatt is nagyon kiteljesedett életet lehet élni. Huszonkét éves korában tért meg, és adta át életét Jézus Krisztusnak. Négy éven keresztül kereste, mi a hivatása, mi a dolga a világban. Tizennyolc évet élt tanítványként. Élete tele volt nehézségekkel, buktatókkal, csodás elemekkel és szépségekkel. Utolsó két éve pedig titkokkal és felfoghatatlan dolgokkal volt átszőve.

_{Cimabue: Szent Ferenc-portré, 13. század, freskórészlet, Assisi}

Feltettem az alábbi kérdést két rendtársamnak:

Miért állandó ma is Szent Ferenc lelkisége, életpéldája 8 évszázad után is?

Efrém: Szent Ferenc atyánk személye számomra ma azért vonzó, mert életében az evangélium közelsége válik kézzelfoghatóvá. megmutatja, milyen szabadságra hív az, aki teljesen Istenre bízza magát. Rendtársaként állandóan megszólít az a képessége, hogy

örömmel fogadta az Istentől kapott ajándékokat, és testvéri szeretettel fordult minden ember felé.

Lelkiségének mélyén az a bizalom áll, amely a szenvedésben sem törik meg, hanem hálára és dicséretre fordítja a fájdalmat. A tranzitus emléke különösen közel hozza hozzám a reményt, hogy egész életünk folyamán tanuljuk meg visszaadni Istennek mindazt, amit tőle kaptunk, míg végül önmagunkat is teljesen rábízhatjuk. Ferenc példája ma is hív, hogy kevesebbet ragaszkodjam, több helyet adjak másoknak, és hittel járjam az Atyához vezető hazafelé vezető utat.

Levente: Szent Ferenc boldog halála arra hív bennünket, hogy ne féljünk a csendtől, az elengedéstől, a „kis meghalásoktól”. Üdvözítő életút ez, Ferenc már mintát adott, nekünk csak követnünk kell a példáját. Tranzitusa nem a múltról szól, hanem a mi jelenünkről, és arra hív, hogy merjünk „szegények” lenni – üresek önmagunktól –, hogy Isten teljesen betölthessen minket. Amikor az ego meghal, nem a „semmi” marad, hanem a „Minden”. Ferenc szemlélődő szavaival élve: „Deus meus et omnia” – Istenem és mindenem.

Jómagam, mikor először hallottam a „tranzitus” szót, még nem tudtam, mit jelent a ferencesek számára. Ma már számomra Szent Ferenc egyik legszebb örökségét jelenti: a hitet, hogy az ember földi útjának végén nem a megsemmisülés, hanem a Krisztussal való találkozás vár ránk. Ezért emlékezünk évről évre Ferenc atyánk boldog átmenetére.

Felhasznált irodalom:

Celanoi Tamás: Szent Ferenc első életrajza, Szeged, Agapé, 1996;

Vade mecum franciscanum, Újvidék, Agapé, 1991.

_{[1] A stigma fájdalmas seb azokon a testtájakon, ahol Jézus sebei voltak keresztre feszítésekor.}