Rendhagyó keresztút: Mit gondolhattak a Jézus mellett állók?

Olvasási idő: 3 perc

Az egyik házas hittanos estén rendhagyó módon jártuk a keresztutat: mindegyikünk húzott egy cetlit, amin egy név állt – ismerős nevek, ismert személyek. Megpróbáltuk beleélni magunkat az ő helyzetükbe, és egy kis csend után megosztottuk egymással azokat a gondolatokat, melyek szerintünk az adott emberek fejében járhattak. A megosztás ajándék volt, mindenkinek – a beszélőknek és a hallgatóknak egyaránt. Olvasóinknak is átnyújtjuk most ezt az ajándékot.

János apostol:

Nem hagyhatom el. Ő szeret engem és én szeretem Őt. Követnem kell, bárhová viszik is, Pilátus elé, a helytartó elé, mindenhová. Miért nem értik Őt? Miért akarja a tömeg a halálát? Nem ismerik?!? Nem emlékeznek arra, amit köztük tett?

„A világosság a sötétségbe jött, de a sötétség nem fogadta be.”

Végigkísérem a tömegben, fel a Golgotára, végignézem, ahogyan keresztre feszítik és most is tudom, hogy szeret, és nem csak engem, hanem mindenkit.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.”

Itt állok az édesanyjával a kereszt tövében. Nézünk fel Rá, és Ő néz le ránk, teste meggyötört, de a szeme még mindig szeretetét sugározza. Még utolsó erejével is velünk törődik, egymásra bíz bennünket, Máriát rám, engem Máriára, és ránk bízza a szeretetét, azaz saját magát, mert Ő a SZERETET.

„Maradjatok meg szeretetemben!”

Felfoghatatlan, ami történik Vele, nem értjük, de a belőle áradó nyugalom átragad ránk.

„Bízzatok: én legyőztem a világot.”

Csak állunk előtte és tudjuk, ki Ő. Ellentmondás.

„Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.”

(Péterné Szilasi Katalin)

Katona:

„Ez az ember valóban az Isten fia volt” – nem gondoltam, hogy a végén én mondom ki ezeket a szavakat. Tegnap kezdődött, amikor a főpapok elfogattak valami áltanítót, ők maguk persze nem merték, mert így ránk bízták a piszkos munkát. Pilátus ítélete alatt már forrongott a nép. Azután nekünk kellett a Golgotára kísérni az elítéltet. Egész végig féltettem a katonáimat, hogy rájuk támad a nép. Mindvégig szidalmazták a szerencsétlent, félő volt, hogy meglincselik. De az csak vitte a keresztet szótlanul, beletörődve sorsába. Talán akkor indult el bennem valami. Keresztre feszítettük. Döbbenetes volt, ahogy ott lógott megbékélve, szelíden. Hirtelen sötétség lett, majd egy idő után megmozdult a föld. Akkor megijedtem. Miután eleget szenvedtek az elítéltek, megtörettem a lábukat, de ez már halott volt, így lándzsával megnyitattam oldalát. Megdöbbentem, ilyet még nem láttam, rögtön víz és vér folyt az oldalából. „Ez az ember valóban Isten fia volt!”

(Horel Károly)

Mária:

Milyen régen volt, és mégis mintha ma történt volna: azt mondta az angyal, hogy „Áldott vagy te az asszonyok között!” Igent mondtam teljes szívemből, amikor azt mondta, a Szentlélek erejéből Isten fiának anyja leszek.

Hittem, bíztam, szerettem. Tápláltam őt, Józseffel vigyáztunk rá. Jeruzsálemben Jézus azt mondta, Atyja dolgaiban kell lennie. Megrémített – de tudtam, hogy küldetése van.

Kísértem, amikor tanított, és már a kezdetekkor, Kánában tudtam, hogy ha valaki, akkor ő csodákra képes. Azt mondtam a szolgáknak: „Tegyétek, amit mond!”

Itt állok a kereszt alatt. Elfogytak a könnyeim. Múlt héten az emberek még pálmaágakkal éltették, most meg Barabást kiáltottak. Én szőttem azt a köntöst…

Ismerem őt, ismerem az erejét, azt hittem, hogy az útját is ismerem. Isten útjait…

Egyszer régen azt mondták: „A szívedet tőr járja át.” Most értettem meg.

Itt áll mellettem János. A fiam nagyon szerette őt. Most is azt fogom tenni, amire egykor én biztattam másokat: „Tegyétek, amit mond!”

Elmegyek, János házában fogok élni, és azt teszem, amit Jézus mondott.

„Tegyétek, amit mond!”

(Péterfi Eszter)