A középkori beginák megújuló életformája

Olvasási idő: 9 perc

_{Louis Tytgadt: A genti kis beginaudvar (1886) (Forrás: Wikimedia Commons)}

I. Leuven nagy beginázsa

Belgiumi utazásaim során számos városban lettem figyelmes olyan épületegyüttesre, amelyek leginkább egy középkori falura emlékeztettek. A többemeletes, egymással összekapcsolódó építmények sora zárt egységet alkotott a városok szívében.

A leuveni nagy beginaudvar volt az első, amelyet közelebbről megismerhettem. Méretét tekintve körülbelül három hektár nagyságú, mintegy 300 lakás majdnem 100 házban. Ez az egyik legnagyobb épen maradt németalföldi beginázs, amelyet 1998-ban UNESCO világörökségként ismertek el. Jelenleg az egyetem hallgatói és nemzetközi vendégprofesszorai lakják, valamint templomában működik a holland nyelvű egyetemi lelkészség. Szerettem volna többet megtudni arról, hogy kik laktak benne eredetileg.

A Dijle folyó partján 1232 körül alakult meg a leuveni beginák közössége. A latin nevükön mulieres religiosae-nak (vallásos nőknek) nevezett beginák egymás közelében, házasság nélkül élték egyszerű, vallásos mindennapjaikat. Miben különböztek mégis a harmadrendi nővérektől, akikkel életmódjukból kifolyólag gyakran összekeverik őket?

A szerzetes nővérek szegénységi, engedelmességi és tisztasági fogadalmat tesznek. A beginák azonban csak két dolgot fogadtak meg: a tisztaságot és az általuk megválasztott nagyasszonyuknak (hollandul jufvrouw) tett engedelmességet. A szegénységi fogadalmat elhagyták. E harmadiknak a mellőzése leginkább praktikus célokat szolgált. Lehetett saját vagyonuk, amelyből napi életüket finanszírozták, valamint visszatérhettek a világi életbe.

_{A leuveni nagy beginaudvar (Fotó: Muste-Láncos Sára)}

Itt megjegyzendő az, hogy a beginaközösséghez való csatlakozáshoz a jelöltnek szabad, és nem jobbágyi (szolga) állapotúnak kellett lennie. Ennek megfelelően leginkább polgári hátterű nők jelentkeztek, elsősorban kézműves vagy kereskedő családokból. Ez érthető, hiszen maguk a középkori beginaudvarok a szabad városokban, illetve azok vonzáskörzetében jöttek létre.

A beginaközösségekhez alkalmanként a királyi család vagy arisztokrata körének egy-egy tagja is szívesen csatlakozott, ezzel külön támogatást nyújtva közössége számára. A család ugyanis gondoskodott arról a tagról, aki így kívánta folytatni az életét.

_{A leuveni nagy beginaudvar (Fotó: Muste-Láncos Sára)}

A nem nemesi jussukból élő leuveni nővérekkezdetben gyapjúmosással, posztófehérítéssel és szövéssel foglalkoztak, később már tanítással és betegápolással is. A XIV. századi gazdasági válság idején egyre több szegényebb hátterű nő jelentkezett beginának. Mivel a városi polgárság céhei egyre zártabbá váltak, a beginaéletmód munkalehetőséget is nyújtott számukra.Munkájuk által nem csupán a korukban kuriózumnak tűnő önállóságukat biztosították, hanem hozzájárultak a városok gazdasági növekedéséhez is.

Ismert tény, hogy a leuveni gyapjúkészítő beginák tevékenységének köszönhetően lendült fel Leuven posztóipara. Volt idő, amikor 2400 szövőszék működött a városban, ami a középkori viszonyok között számottevő. A leuveni posztót Magyarországon is ismerték. A rövidebb posztófajta 1358-ban került először említésre. Pozsony város egyik számadáskönyve pedig arról tesz említést, hogy a város 1364–1374 között újévi ajándékul leuveni posztót adott a királyi párnak.^[1]

II. A beginák társadalmi, egyházi és kulturális szerepe

A középkori egyházi vezetés a politika, a társadalom, a kultúra, és végső soron a mindennapi élet alapvető ereje volt. A társadalmi felfogást áthatotta az eszme, miszerint a nő alaptermészetében bűnös. Mindezt az ószövetségi teremtéstörténettel és a bűnbeeséssel magyarázták. A házassági tisztaság XIII. századi fogalmának megalkotása után a házasságon belül élő nő szexualitása továbbra is csupán a gyermeknemzésre korlátozódott.

A középkori nő előtt az egyházi és társadalmi nyomás miatt tehát gyakorlatilag két lehetőség állt: vagy megházasodott vagy kolostorba vonult. Mindkettőhöz rendelkeznie kellett bizonyos vagyonnal, ami sokak számára gondot jelentett. Talán az sem meglepő, hogy voltak nők, akik egyik utat sem kívánták követni. Hogyan fogadta mindezt a korabeli társadalom?

A középkori városi társadalomban a férfiak hozták a döntéseket, a nőket lenézték és háttérbe szorították. Amennyiben nem vonultak szerzetbe, szerepük a gyermeknevelésen és betegápoláson túl a háztartásbeli feladatokra korlátozódott. A beginaközösségek lakói azonban más tapasztalatokat is szereztek, hiszen a szemlélődő és aktív életformát ötvözve nem csupán önállóságukat, de jellemüket és hitüket is megerősítették.

Kik alkották a beginák közösségét? A középkori női egyházi intézmények túlterheltek voltak, illetve szívesebben vettek fel módosabb hölgyeket.

Azok a nemesi származású ifjú hölgyek, akik sem a kolostort, sem a házasságot nem választották, beginákká válhattak.

Voltak olyanok, akik özvegyként léptek be, mivel a begina életforma nemcsak egyfajta szabadsággal, hanem szociális biztonsággal is szolgált számukra. A beginák bármikor visszatérhettek a világba, például férjhez mehettek. Előfordult, hogy valaki, aki korábban nem kívánt kolostorba vonulni, végül mégiscsak apácává vált. A beginák tehát az életformájuk által betöltött nőnevelési szerepük tekintetében kiemelkedőnek számítottak.

Honnan ismerhetjük a beginák mindennapjait? A XIII–XV. századi nőkről leginkább férfiak írtak, mivel többségük képzetlen volt. Sem engedélyük, sem idejük nem volt arra, hogy tanuljanak, latinul legtöbbjük nem tudott. A ritka kivételt azok az apácává vált vagy beginaként tovább élt nők képezték, akik saját misztikus tapasztalataikat írták meg. Előfordult, hogy gyóntatójuk jegyezte le az elmondottakat.

A mozgalom egyre nagyobb körben való terjedését az egyházi vezetés természetesen nem nézte jó szemmel. Az anyagi, és ebből származó életmódbeli függetlenségen túl különösen a Szentírás anyanyelven való olvasása és magyarázata tűnt veszélyesnek. Fontos tény, hogy a beginákkal egyidőben jelentek meg a különféle európai eretnekmozgalmak, így a valdensek, a lollardok, a katarok vagy albigensek, a joachimiták és a flagellánsok. Ezek a mozgalmak szintén hangsúlyozták a bibliai szövegek anyanyelven való hozzáférhetőségét, viszont hitbeli tévedésekhez kapcsolódó szociális programjaikkal hatottak a tömegekre.

A korabeli egyházi megítélés ebből kifolyólag az volt, hogy a bűnös nők a „gonosztól vezérelt” önálló gondolatok szabad kifejezése által hajlottak az eretnekségre. Mivel kikerültek az egyházi kontroll alól, üldözés tárgyává váltak.

III. Dióhéjban a magyarországi beginamozgalomról

A belgiumi kiadású Begijnhofkrant elnöke, Hugo Vanden Bossche szerint az első Liége-i beginaközösség 1170 táján alakult meg. Ezt a régióban követték újabb alapítások, többek között Huy-ban (1180 k.), Nivellesben (12. század vége), Oignies-ban (1187, 1207) és Sint-Truidenben (1206).

E közösségek kiemelkedő beginái között több misztikust is számontartunk, így például Liége-i Szent Juliannát, más néven Cornillon-hegyi Juliannát (1192/93–1258), a máig megtartott Úr Napja (Corpus Christi) ünnep kezdeményezőjét, Nivelles-i Idát (1197–1232) és Oignies-i Szent Máriát (1177–1213).^[2]

_{Philippe de Champaigne (1602–1674): Szent Julianna látomása (1645 k.)}

_{(Forrás: Wikimedia Commons)}

Bár az első beginaközösségek alapításainak idején a negyedik lateráni zsinat (1215) megtiltotta bármilyen új rend létrehozását, a németalföldi beginák kivételt képeztek. Vitry-i Jakab, francia teológus és Akkó püspöke kérésére III. Honoriusz pápa felmentette Oignies-i Mária követőit e döntés alól. Vitry-i Jakab egyik beszédéből tudjuk, hogy a pápai szóbeli engedély nem korlátozódott Liège püspökségére:^[3]

^{„Akkor azt mondják ők, a világ bölcsei, különösen a reformot elutasító világi főpapok és más gonosz emberek: »Nézd, ő bégina akar lenni – mert így hívják őket Flandriában és Brabantban – vagy papelarde – mert így nevezik őket Észak-Franciaországban (Franciában) – vagy humiliata – ahogy mondják Lombardiában – vagy bizocca – ez az elnevezésük Olaszországban – vagy coquenunne – ahogy nevezik őket Teutóniában.« És ilyen gúny- és rágalomnevekkel próbálják a fent említett emberek azokat a szűz lányokat eltántorítani szent elhatározásuktól, akik elhatározták, hogy megőrzik tisztaságukat.” (A cikk szerzőjének fordítása)}

Vanden Bossche felhívja a figyelmet arra, hogy a XIII. századtól kezdve Lengyelországban, Svájcban, Angliában, Magyarországon és Csehországban, Olaszországban és Spanyolországban is létezhettek beginaközösségek. Véleménye szerint ezeknek a közösségeknek a származása nagy valószínűséggel nem Liège-ben, Nivelles-ben vagy Huy-ban keresendő.

Úgy tűnik, hogy a magyarországi kutatások igazolhatják Vanden Bossche állítását. Tény, hogy hazánkba már a XI. századtól kezdve érkeztek németalföldi, különösen flamand telepesek. A flamand–magyar kapcsolatokat azután II. Géza király (1130–1162) erősítette meg, aki a természeti katasztrófáktól sújtott németalföldi területekről a Szepességbe telepítette le a flamandokat, akik azután más városokban is gyökeret vertek. Az első magyarországi beginák nem Liège-ből érkező nővérek voltak, hanem valószínűleg hazánkban felnőtt, a flamand kulturális és vallási mintákat követő egyedi esetek.

A magyarországi beginák első említése Árpád-házi Szent Margit szentté avatási eljárásának 1276-os jegyzőkönyvéből ismert. Három esztergomi begina tett tanúságot ebben az eljárásban. Egyikük, Misa vagy Méza begina, Cefe flamand szövőmester lánya, valószínűleg aranyfonásból élő özvegyasszony volt. Ismert róla, hogy negyvenedik éve élt beginaként Esztergomban, ahol a flamand posztókereskedők erős kapcsolatokkal rendelkeztek. Emiatt feltételezhető, hogy Méza már a beginaéletben nevelkedett.

Ami a magyar beginák lakáskörülményeit illeti, Méza és társnői egy házban éltek, nem pedig egy beginaudvarban. Ezen a ponton fontos tisztázni a magyarországi és németalföldi beginák életkörülményei közötti különbséget.

Hasonlatosan a mozgalom kezdeti fázisához, Magyarországon is voltak magányosan élő, bűnbánó nők.

A Káta nemzetségbeli Margit soror a margitszigeti premontrei kolostor mellett álló házában lakott. Tudjuk, hogy Árpád-házi Szent Margit adományozott neki ruhát és alamizsnát.

A magányos beginák néha összeköltöztek társaikkal. Előfordult az is, hogy beginacsoportok tudatosan húzódtak egy szerzetesközösség közelébe, mert tőlük lelki vezetést és védelmet kaptak. A mai Hess András téren álló egykori beginaház lakói a domonkos kolostor mellett éltek. Magyarországon tehát nem léteztek beginaudvarok, csupán beginaházak. Okkal feltételezhető, hogy a beginamozgalom megszűnt, még mielőtt a magyar beginaközösségek beginaudvarokká nőtték volna ki magukat.

IV. A mozgalom utóélete

A XIV. században a beginamozgalmat végül utolérte a boszorkányság vádja, s az inkvizíció üldözni kezdte az eretnekséggel megvádolt beginákat. 1318-ban XXII. János pápa feloszlatta a beginák mozgalmát, illetve azokat a közösségeket engedélyezte csupán, amelyek valamely koldulórend harmadrendjéhez csatlakoztak. Sokan léptek be a ferencesekhez ekkor. Magyarországon az egykori beginák még sokáig őrizték lelki örökségüket, ezt tükrözi „ferencrendű begina” megnevezésük is.

A németalföldi beginák mozgalma az állami és egyházi védelemnek köszönhetően az 1318-as törvény ellenére is fennmaradt, és egészen a XXI. századig virágzott. Hollandia utolsó hagyományos beginája Cornelia Catharina Frijters nővér volt (1909–1990), aki a brédai beginaudvarban lakott. A világ utolsó beginája, Marcella Pattyn nővér (1920–2013) a belgiumi Kortrijkban hunyt el. Halálával a tradicionális beginamozgalom véget ért, de új kezdeményezések születtek. Az egykori beginaudvarok közül például Bruggében a bencés nővérek éltek 1927 és 2026 között, míg a brédai beginázsban a kék nővérek (SSVM) laknak 2019 óta.

_{Wiel van der Randen (1897–1949), holland fotóriporter: Beginák a brédai
beginatemplom padsoraiban. Dátum ismeretlen (Forrás: Wikimedia Commons)}

Az egykori brédai beginázs házait a helyi önkormányzat egy ideje egyedülálló, önmagukat ellátni képes, saját vagyonnal rendelkező hölgyeknek adja bérbe. A vallásosság nem feltétel. Idén tavasszal megüresedett két házacska, amelyre több mint hatvan jelentkező volt, mesélte a beginaudvar egyik lakója. A beginázs temploma továbbra is a brédai püspökség fennhatósága alá tartozik, míg házai a városi múzeum védelmét élvezik.

A brédai beginaudvar lakói közül a kék nővéreken kívül többen mélyen vallásosak, és így hajlanak beginaelődeik életmódjára. A beginázs egykori kórházában kapott helyet a kék nővérek (hollandul Blauwe Zusters) szerzetesközösség hollandiai novícius háza. A fiatal nőkből álló közösség kontemplatív és aktív életet él, reggelente szentségimádást végez, és zsolozsmát imádkozik a beginázs templomában. Ezek a szolgálatatok mindenki számára nyitottak. Havonta egyszer a beginák egykori „nappalijában” (hollandul Begijnenzaal) összejönnek egy baráti beszélgetésre. A brédai beginázs tehát nem csupán a holland nemzeti örökség része, hanem az egykori beginák lelkületét modern körülmények között megélő nők közössége is.

Hivatkozások:

^{[1] Székely György: A németalföldi és az angol posztó fajtáinak elterjedése a XIII–XVII. századi Közép-Európában. In, Századok, 1968/1-2.sz. (1-34), p. 15.
[2] Hugo Vanden Bossche: De Middeleeuwse ‘Begijnenbeweging’ (2016). Website: https://www.vriendenbegijnhof.be/wp-content/uploads/2017/02/De-Middeleeuwse-begijnenbeweging-12de-13de-eeuw.-deel-2-De-Europese-beweging-BK-54-2016..pdf
[3] Uo.}

Felhasznált és ajánlott irodalom:

^{Budapest története (I–V) I., Szerk.: Gerevich László. Budapest: Budapest Főváros Tanácsa, 1975.}

^{Hans Geybels: Vulgariter beghinae. Eight Centuries of Beguine History in the Low Countries. Turnhout: Brepols, 2004.}

^{Hugo Vanden Bossche: “De Middeleeuwse ‘Begijnenbeweging’ 12de-13de eeuw”, “Deel 2: Een Europese Beweging”. In, Begijnhofkrant (54), 2016/2–8.sz.}

^{Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1923.}

^{Kertai-Szabó Ildikó: Középkori útkeresők. A beginamozgalom jelensége és jellemzői. In, Embertárs, 2016/1.sz. 72–80.}

^{Mezey László: Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1955, 27–28.}

^{Szalay József – Baróti Lajos: A Magyar Nemzet Története. Budapest: Lampel Róbert (Wodianer F. És Fiai) Cs. És Kir. Udvari Könyvkereskedés Kiadása, Ė.n.}

^{Székely György: A németalföldi és az angol posztó fajtáinak elterjedése a XIII–XVII. századi Közép-Európában. In, Századok, 1968/1-2.sz. (1-34)}

^{Vajda Tamás Legenda és valóság: Árpád-házi Szent Margit szentté avatási jegyzőkönyvének és legendáinak kapcsolata. In, Magyar Egyháztörténeti Vázlatok. Budapest: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1998/3-4. (25-68)}