Az élet párbeszéde Szíriában – interjú Jacques Mourad atyával

Olvasási idő: 6 perc

_{Kezdőkép: Mourad atya középen, bal oldalon a cikk szerzője, jobb oldalon pedig Gabriele Pecchioli, az Opera Gioventù La Pira Foro FGLP szervezet elnöke, 2026 augusztus (cittanuova.it)}

Mourad atya Paolo Dall’Oglio jezsuitával együtt alapította meg a Damaszkusztól nem messze található Mar Moussa közösséget, amelynek életében központi szerepet kap a párbeszéd, és amelynek egyaránt vannak keresztény és muszlim tagjai. Mourad atyának mély személyes tapasztalata van a vallásközi párbeszédről: 2015-ben egy dzsihadista csoport elrabolta őt, és öt hónapon át fogva tartotta.

Végül sikerült megszöknie néhány muszlim segítségével, akik az életüket kockáztatták érte, mert megértették a béke üzenetét, amelyet képviselt. Amíg ő fogságban volt, ugyanaz a terrorista csoport a plébániájának 250 további hívőjét is túszul ejtette.

Több mint öt hónapos fogsága alatt kínzások sorát szenvedte el, és halálosan megfenyegették, amellyel arra akarták rávenni, hogy tagadja meg a keresztény hitét és térjen át kényszerből az iszlámra.

Idén nyáron Mourad atya részt vett az Opera Gioventù Giorgio La Pira szervezet La Vela ifjúsági központjában tartott nemzetközi nyári táborán. A fiatalokkal való találkozó során a szerzetes-érsek arról tett tanúságot, hogy a konfliktusok megoldásának egyetlen útja az erőszakmentesség melletti elköteleződés. Az alábbiakban a Città Nuova társlapunkkal készült interjúját közöljük.

Hogyan élte meg az Iszlám Állam általi elrablását?

Emlékszem, hogy az elrablásom utáni első napokban egy férfi hozta nekem mindig az ételt. Ledobta elém, közben dühös szavakat használt, majd otthagyott. Én minden alkalommal kedvesen üdvözöltem, megköszöntem az ételt, és rámosolyogtam. Napokon keresztül ment ez így, mígnem egyszer csak felhagyott a durva bánásmóddal, és ő is kedvesebb lett: elkezdtünk beszélgetni.

Mi késztette arra, hogy ne reagáljon élesen a bántásokra?

Megértettem, hogy ő is áldozat, akárcsak én. Mindketten egy megtévesztés, egy fölöttünk álló gonosz mechanizmus áldozatai voltunk: ő, a fogvatartó és én, a fogvatartott. Az ő ideológiája őrült válasz volt a világban tapasztalt igazságtalanságra és rosszra.

Hogyan sikerült kiszabadulnia a közösségéhez tartozó többi tússzal együtt?

Mindannyian sok muszlim barátunk segítségének köszönhetően menekültünk meg. Olyan emberek segítettek, akiket a háború évei alatt korábban mi is támogattunk, és akikkel megosztottuk, amink volt: a sok szenvedést és reményt.

Hogyan lehet ma, egy olyan országban, mint Szíria, párbeszédet folytatni?

A kulcsszó a vendégszeretet. Ebben Ábrahám a példaképünk. Befogadta a három férfit, és megvendégelte őket a sátrában. A vendégszeretet lehetőséget ad arra, hogy megismerjük a másik embert emberi mivoltában, kultúrájával és lelkiségével együtt, és bemutassuk neki saját hitünket is. Erről szól a Mar Moussa.

Kik járnak ma a Mar Moussába?

Azok jönnek, akik a békét keresik. A Mar Moussa-kolostor a VI. századból származik; Isten háza, ahogyan minden templom, kolostor és más keresztény vagy egyéb szent hely is. Az ember otthon érzi magát benne, elmélyül saját életében és az emberekkel való kapcsolataiban, és megtalálja kapcsolatát Istennel. Ezért járnak vissza olyan sokan.

2013-ban szörnyű dolog történt: elrabolták rendtársát, Paolo Dall’Oglio atyát, és azóta sem tudunk róla semmit. Önt 2015-ben rabolták el. Miért?

Én csak egyszerű szerzetes vagyok, nincs hatalmam. Az elrablásom nem változtatott semmin, sem a fogságom idején, sem a szökésem után. Amit elmondhatok, az az, hogy a kultúrában, a gondolkodásban, a mi térségünkben az ember önmagában nem képvisel értéket. Ha Szíria nem lesz képes elismerni az emberi személy értékét és méltóságát, és tiszteletben tartani az ebből fakadó jogokat, a szírek továbbra is el fognak vándorolni, még akkor is, ha békemegállapodások születnek.

2011-től napjainkig a keresztények aránya a lakosságon belül 10 százalékról 2 százalékra csökkent. Kétmillióról 300 ezerre, akiknek csak egy kisebb része tartozik a szír katolikus egyházhoz. Sok muszlimtól hallom, hogy ha Szíriát elhagyják a keresztények, többé nem lesz ugyanaz. Mindannyian veszítünk vele, mert Szíria a szír nép közös java.

Nyilvánvaló, hogy segítségre van szükségünk, mert hiányoznak az alapvető struktúrák, az iskolák, a kórházak, a munkahelyek. A fiataljaink elmenekülnek, mert nincs itt jövőképük: azt látják, hogy a béke még mindig messze van, a demokrácia pedig továbbra is csak álom. De ha ezen gondolatok és körülmények hatására a keresztények elhagyják Szíriát, a helyzet örökre fennmarad, és nem lesz változás.

Mi hogyan segíthetünk?

A lakosság mártírként szenved. Sokféleképpen lehet nekik segíteni. Először is az imával. Másodszor: ha valaki eljön hozzánk, és saját szemével látja a dolgokat. Harmadszor: ha segélyt küldenek, akár közvetlenül, vagy olyan projektek támogatásával, amelyek munkát teremtenek, és ezáltal lehetővé teszik az emberek számára, hogy az országban maradjanak.

Hozzászoktak az emberek az együttéléshez?

Az egész Közel-Keletnek mély keresztény gyökerei vannak. Szíriában, Libanonban, a Szentföldön és Törökországban az iszlám felismerte a kereszténységgel való kapcsolatát.

Sok jel támasztja ezt alá. Olyan helyek, mint a szíriai Saidnayában található Istenszülő görög ortodox kolostor, vagy Szent Tekla kolostora, valamint a Mar Elias és a Mar Moussa kolostorok, és sok más hely, amelyek mindenki számára az imádság helyét és a menedéket jelentik. Mindez a mély hitből fakad, egy valódi népi vallásosságból.

A társadalomban mindig is megéltük az úgynevezett „élet párbeszédét”. Elkötelezetten, örömmel, bátran és békében.

Magában a Koránban is találunk fontos közös alakokat. Jézust prófétaként ábrázolják, és megjelenik az édesanyja, Mária is…

Igen, és van közös történelmünk is. Szomszédainkkal generációk óta ismerjük egymást. Ezért az élet párbeszéde nem választható el a hit párbeszédétől. Az egyszerű emberek, amikor együtt élnek, vallásuk fogalmait is kifejezik, tisztelettel és természetesen, anélkül, hogy elválasztanák egymás vallási meggyőződését a mindennapi élettől. Amikor sok muszlim családnak kellett elmenekülnie Al-Qaryatayn térségéből, sokan közülük keresztény szomszédjaikra bízták az otthonuk kulcsát.

Később a plébániánkhoz tartozó 250 keresztényt elfogtak és bebörtönöztek, mindenféle ok nélkül. Amikor kiszabadultak, a muszlim szomszédaik ebéddel várták őket. Engem nagyon meghatott ez a gesztus, mert ez a valódi szeretet kifejeződése, amely egy ilyen nehéz pillanatban az egyszerű emberek önzetlen cselekedetéből fakadt. Talán még adósságba is kerültek azért, hogy el tudják készíteni az ételeket. De számukra olyan volt, mintha egy testvérük tért volna vissza.

Ha akadályozzák a békés együttélést, azzal felerősödik a keresztények elvándorlása, és Szíria elveszíti a keresztény közösségét.

Megnyílni, tisztelni egymást, párbeszédet folytatni: nincs más út a megfelelő együttéléshez. Ennek előmozdítása mindannyiunk, de különösen az országot vezetők nagy felelőssége.

Az egyház erőteljesen támogatja a párbeszédet. Mindannyiunk előtt ott van Assisi városának képe, amikor II. János Pál pápa a többi vallási vezetővel együtt imádkozott. Vannak azonban, akik azt állítják, hogy Jézus nem a párbeszédet jelölte meg elsődleges útként, hanem az evangelizációt. Ön mit gondol erről?

A párbeszéd nélküli evangéliumhirdetés nem evangéliumhirdetés. Jézus a párbeszéd embere. Az evangéliumi élet nélküli evangelizáció pedig nem evangelizáció.

Az Önnel történtek, az elrablás és a fogság, megtörténhet még napjainkban is?

A fanatizmus stratégiája az, hogy erősnek mutatkozik és félelmet kelt, hogy behódolásra kényszerítsen. De ha nyíltan el kell ítélni a rosszat, ezt a kockázatot is vállalnunk kell.

Mi ad okot a reményre?

Más korszakban élünk, mint Bassár el-Aszad idején. A szíriaiak már nem hajlandóak a rezsimtől való félelem miatt csendben maradni. Szeretném hangsúlyozni, hogy a mi fegyvereink mások, mint amelyeket a világ választott.

A mi fegyvereink a bátorság a nehéz pillanatokban, az Istenbe vetett bizalom és az imádság. Valamint a türelem, amely a hit és a bizalom erős jele.

Mert ebben a világban, ebben az időszakban egyedül Isten képes arra, hogy csodát tegyen és megváltoztassa az egész világban kialakult helyzetet. Hinnünk kell azokban a kis dolgokban, amelyeket mi magunk is megtehetünk: tanítani a gyermekeket, segíteni az időseket, gondoskodni a betegekről. Mindezzel Isten szeretetét fejezzük ki a gyengék és a szegények iránt.