Gyógyulás a traumákból – beszélgetés Catherine Belzung neurobiológussal

Olvasási idő: 5 perc

Catherine Belzung idegtudós évek óta vizsgálja többek között a háborúk okozta stressz és a traumák hatását. A franciaországi Tours-i Egyetem docensével korábban már beszélgettünk az Új Városban az általa alapított, gyermekbántalmazásokat vizsgáló  UNESCO Tanszékről. Az interdiszciplinaritás előmozdításáért francia becsületrendet kapott: kutatócsoportjában, melyet ő vezet, 15 tudományág képviselői dolgoznak együtt, filozófusok, pszichológusok, neurológusok, gyermekgyógyászok, nyelvészek, biokémikusok és fizikusok is. A Fokoláre Mozgalomban Osvaldo Barreneche-vel együtt felelősek a kortárs kultúrával folytatott párbeszédért.

Miért kezdett a stressz és a traumák témájával foglalkozni?

Kapcsolatba kerültem olyanokkal, akiket komoly stressz vagy trauma ért: olyan felnőttekkel, akiket gyerekkorukban szexuálisan bántalmaztak, és olyanokkal is, akikre nagy nyomás nehezedett a munkahelyükön, megnyomorította őket a teljesítménykényszer. Egy gázai egyetemi oktató kollégámmal vizsgáljuk, hogy háborús környezetben milyen hatása van a traumáknak és olyan új terápiákat dolgozunk ki, melyek enyhítik a tüneteket és csökkentik a gyűlölködést.

Az emberiség leginkább szenvedő részéről beszélünk, akik között a stressz évről évre jelentősen növekszik. Súlyosbítja a problémát, hogy társadalmainkban éppen azok a faktorok gyengülnek, amelyek segítenének a traumák hatásának csökkentésében, például a befogadásra és meghallgatásra képes családok, barátok hálózatai. Nem önmagában a stressz számít, hanem az, ahogy megéljük, ez pedig nagyban függ a társadalmi támogatástól. Ugyanakkor tudatosabbak vagyunk ezzel kapcsolatban, mint régen: a stressz szó már minden nyelvben és kultúrában jelen van.

Hogyan enyhíthetők ezek a hatások?

Léteznek kognitív viselkedésterápiák, amelyek a traumákra összpontosítanak. Van például egy technika, ami a szemmozgásra épül. Nem igazán tudjuk, hogyan működik, de hatásos. Kidolgozás alatt állnak az együttérzéssel operáló kezelések is. Fontos azonban tudatosítanunk, hogy a trauma okozta sebek nem törölhetőek el véglegesen. És nem lenne egészséges megfeledkezni se róluk: az amnézia nem terápia.

A Szentatya a Magnifica Humanitas enciklikában azt írja, hogy állni kell az áldozatok tekintetét…

Az emberiség minden drámájában, mint például a szegénység vagy a visszaélések esetén, be kell lépnünk a szenvedésbe, bele kell helyezkednünk az elszenvedők szemszögébe. Csak az ő sebeiken keresztül értjük meg igazán ezeket a dolgokat. Fontos az áldozatok bőrébe bújni, akik sokkal egzaktabb tudással rendelkeznek, mint bármely elméletet kidolgozó kutató.

A szexuális erőszakot elkövető emberek betegek?

Nem szeretem a betegség szót használni, mert ez bizonyos értelemben mintha felmentené őket. Egymástól eltérő profilú elkövetőket ismerünk. Van, aki az alkohol hatása alatt válik szexuális bántalmazóvá, mások az alacsony önbecsülésük miatt, megint mások maguk is áldozatok voltak gyerekkorukban, és vannak olyanok is, akik így élik ki a mindenhatóság érzését. Bizonyos esetekben súlyos, mélyről fakadó torzulások állnak a háttérben, ami miatt mások kínzásában lelnek gyönyört. Az elkövető jellemzői függvényében kell mellette állni a kezelésben. Ha valaki azért bántalmaz, mert alkoholista, akkor az alkoholizmusát szükséges kezelni.

A súlyos esetekben meg kell tanítani az elkövetőknek, hogy a másik személynek méltósága és jogai vannak: ez a két fogalom gyakran ismeretlen előttük. Azt is érdemes hozzátenni, hogy minimális azok száma, akik nem tekinthetők felelősnek tetteikért. Neurobiológusként harcolok azon tendencia ellen, hogy minden felelősséget az agyra hárítsunk, mintha az egyén csupán az agyműködése lenne.

Extrém eseteket leszámítva mindig megvan a döntési szabadság bizonyos szintje.

James Falon idegtudós bebizonyította, hogy akkor is, ha az agyban megfigyelhető bizonyos pszichopatológiás hajlam, marad tere a szabad akaratnak és az egyén dönthet úgy, hogy nem viselkedik pszichopataként.

Ön tagja volt a lelki és a hatalommal való visszaéléseket vizsgáló bizottságnak a Fokoláre Mozgalomban. Mit értünk ezen kategóriák alatt?

A hatalommal való visszaélés azt jelenti, hogy a hatalmi helyzetet saját céljainkra használjuk ki. A lelki visszaélés a lelkiismeret manipulálása a vallási nyelvezet, az erkölcsi tekintély és a lelkivezetés kihasználásával. Rendszerint háromszereplősek ezek a dinamikák: a visszaélő, az áldozat és a megfigyelő, aki nem lép közbe.

A visszaélések fakadhatnak abból, hogy pszichésen beteg ember kerül vezetői pozícióba, vagy olyan, akinek elégtelen az emberi és lelki képzettsége. De fakadhat a szervezeti felépítésből is. Régebben nem volt kultúrája a visszaélések megelőzésének: nem voltak olyan szervek, ahol be lehetett volna jelenteni ezeket, nem voltak se szankciók, se az áldozatokat meghallgató testületek.

Utópisztikus világban éltünk, amelyben képtelenségnek tűntek a visszaélések.

Magunkba zárkózó volt a szervezetünk, kevés kapcsolatunk volt a külvilággal.

Vannak olyan jelenségek, melyek tipikusan a Fokoláre Mozgalmat jellemzik?

Először is az egység téves értelmezése, amit olykor összekevertünk az egyformasággal. Az egység nem szünteti meg a különbözőséget, sőt, erősíti, mert mindenki számára lehetővé teszi, hogy önmaga legyen. Az egység a szeretetre épül, ami segít, hogy olyannak értékeljük a másikat, amilyen, tehát éppenséggel elő kellene segítenie a különbözőségeket. Chiara Lubich elképzelésében az egységet élni nem jelentette azt, hogy el kell veszítenünk önmagunkat, hanem pont, hogy ki kellene még jobban teljesednünk. A személyiség ugyanis nem az elszigeteltségben, hanem az önajándékozásban és a másikkal való találkozás által fejlődik. Az egység nem egyformaság, nem követeli meg a különbözőségek eltörlését, hanem azt kéri, hogy tegyük ezeket közösbe, hogy mindenki kifejezhesse önmagát mindenki közös gazdagodására.

Az egység nem követeli meg, hogy egyformán gondolkozzunk: akkor is szerethetjük egymást, ha eltér a véleményünk.

A rizikó az, hogy az egyén lelkiismeretét, meglehet szinte érzékelhetetlen módon, háttérbe szorítjuk. Nem rosszindulatból, hanem mert az egységet akarjuk mindenek elé helyezni. A konfliktust elnyomjuk, mert a harmóniát tartjuk a helyes megnyilvánulásnak, így előfordul, hogy nem lehet kimondani a kételyeket, nem fejezhetjük ki a rossz érzésünket, és nem követhetjük azt, amit valójában helyesnek tartunk.

Egy másik példa az elhagyott Jézus átölelésének téves megértése. Ez ugyanis nem azt jelenti, hogy szó nélkül el kell viselnünk a szenvedést, hanem azt, hogy átéljük, hogy felfedezzük benne Isten társaságát. Chiara számára az Isten akarata nem valami kívülről érkező elvárás volt, mint egy már előre eldöntött parancs. Úgy vélte, hogy lépésről lépésre kell azt felismernünk az élet konkrét történéseiben, az Istennel és a többiekkel való személyes kapcsolatban. A karizma több aspektusát tévesen értelmeztük és ezért rosszul adtuk tovább, ami a visszaéléseknek kedvező kultúrát teremtett.