A kis dolgok is értékesek Isten előtt

Olvasási idő: 2 perc

Egy vidéki kisvárosban élek családommal. Az Életigével már a 80-as években találkoztam. Egy lelkiatya vezetésével alakult a plébániánkon egy ifjúsági csoport. Ő sokat beszélt nekünk Istenről, aki végtelenül szeret minket.

Erre az isteni szeretetre úgy tudunk válaszolni – mondta –, ha mi is szeretjük egymást, és a körülöttünk élő embereket: családtagjainkat, iskolatársunkat, munkatársunkat.

Így jutottunk el a Szentíráshoz, és annak egy-egy mondatának megéléséhez. Az atya szeretete felénk, az ebből fakadó tapasztalatok arra sarkalltak minket, hogy mi is kövessük ezt az utat.

Eleinte azt gondoltuk, hogy csak nagy tettekkel élhetjük az evangéliumot, de folyamatosan megtanultuk, hogy a kis dolgok – melyet szeretettel teszünk – éppen olyan értékesek Isten előtt. Arra is emlékszem, hogy mi volt az első Ige, amit éltünk: „Amit eggyel, a legkisebb testvéremmel tesztek, velem teszitek” (Mt 25,40). Rácsodálkoztunk egymás kisebb-nagyobb tapasztalataira, melyek akár segítségek is voltak hasonló helyzetekben. Ahogy teltek az évek, az Életige tettekre váltása megváltoztatta Istennel, az emberekkel való kapcsolatomat. Fontossá vált számomra a reggeli, Istennel való indulás, és az esti hálaadás, és lelkiismeretvizsgálat. A közösségünk összetétele is változott, de egy kis csoporttal azóta is rendszeresen találkozunk, hogy megosszuk egymással az Igéből fakadó kincseket. Ebből hoztam most két kis saját történetet.

Még 2024. decemberében éltük azt az igét, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen…” (Lk 1,37). A közösségünkhöz tartozik egy család, akikkel különböző okok miatt már régebb óta nem találkoztunk. Tudtuk, hogy nehéz helyzetbe kerültek, de egy-két telefonon kívül nemigen volt személyesebb kapcsolat közöttünk. Az idős, beteg édesanya ápolása a lányának egy ponton nagyon nehéz lett, és a közösséghez fordult segítségért. Szeretett volna a családjával egy hétvégét nyugodtan eltölteni, és kérte, hogy vigyázzunk az édesanyájára. Éreztem, hogy ha Istenre hagyatkozunk, fogunk tudni segíteni, hiszen Istennek semmi sem lehetetlen… Megbeszéltük a többiekkel, és kétórás váltásokkal gyorsan meg is oldottuk a felügyeletet. Éjszakára egy gondozónőt kértünk meg, akit természetesen mi fizettünk, és akivel a beteg is maximálisan meg volt elégedve. Szép volt, mert egyikünk se érezte tehernek a feladatot, örültünk, hogy segíthettünk!

Nyugdíjazásomig iskolában tanítottam. A gyerekek és a kollégák felé is próbáltam Isten szeretetét közvetíteni. Sokszor valóban az árral szemben kellett haladnom, amikor egy-egy helyzet a többiek szemében érthetetlennek bizonyult. Egy időben az egyik kolléganőnk sokat hiányzott, rengetegszer kellett helyettesíteni. Ezt csupán emberi szemmel nézve igazságtalannak tartottuk a kollégákkal. Egyik este csörög a telefonom, látom, hogy pont ő hív. Egy pillanatig arra gondoltam, nem veszem fel, mert biztosan meg akar kérni, hogy dolgozzak helyette. De az Életige is eszembe jutott:

„A jót tartsátok meg!” (1Tessz 5,21).

Fogadtam a hívását, mire szegény sírós hangon közölte, hogy már többünket csörgetett, de senki nem veszi fel neki a telefont… Kedvesen kérdeztem, miben segíthetek? Gondoltam, helyettesítést kér… Mint kiderült, csak elakadt a Krétában, amit néhány kattintással meg is oldottunk. Én pedig hálás voltam Istennek, hogy eszembe juttatta az igét., és sikerült túljutnom az előítéletemen.

Klára Magyarországról