Adakozni a rászorulóknak

Olvasási idő: 2 perc

Néhány éve már álmaim életét élve tanyán lakom, csak kéthavonta kell bemennem a fővárosba. Ezeket az útjaimat is a nap közepére szervezem, hogy a csúcsforgalmat, tömeget elkerüljem. A parkolóházból a fodrászig néhány száz métert kell megtennem a belvárosi kis utcán, néhány járókelővel találkozom csak ilyenkor. A legutóbbi alkalommal, egy tikkasztó nyári napon az autómhoz igyekezve, elgondolkodva észrevettem egy kapualjban ülő alakot. Tudat alatt jött a gondolat: csak nehogy megszólítson… Megszólított! Nem volt bizalomgerjesztő, de jobban szemügyre véve nem volt sem ápolatlan, sem rosszarcú, külföldi diáknak, turistának tűnt, hátizsákkal. Gipszben volt a lába térdig, a lábfeje sebes volt, és látszott, hogy fájdalmai vannak, szenved. Megkérdezte: segítenék-e neki?  Hosszú ideje gyakorolom, hogy erre a kérdésre IGEN-nel feleljek! A második mondata az volt, hogy nem pénzt kér, ez valahogy megnyugtatott, mert az önzetlen, nem mérlegelő adakozásban még van hova fejlődni.

Egy tekercs alufóliára volt szüksége, és nyújtotta a pénzt…

Hol van itt közért? Miért van szüksége alufóliára? Kifutok vajon a parkolási időmből? Hazaérek így időben?

A szokásos racionális „ne kelljen már segíteni” mérlegelések, aztán egy lelki lökés, ami rögtön indított is a közért felé. A pénzt nem vettem el tőle, és hoztam egy üveg hideg ásványvizet is neki, hogy lehűtse, szomját oltsa. Amikor átadtam neki a vásárolt portékákat, életem legnagyobb ajándékát kaptam: Jézus szenvedéstől meggyötört, de hálás arca nézett rám. Csak megköszönte, én meg mentem tovább, de a szívemben olyan mély lenyomatot hagyott az ARC, mint Veronika kendőjén. Mire a kocsival arra kanyarodtam, nem volt már ott, pedig gondoltam, ha kell valahova mennie, elviszem. Ott és akkor nem láthattam többet az ARC-ot, de utólag nagyon hálás vagyok, hogy nem mentem el a lehetőség mellett, hogy találkozzam Jézussal. Sokat hallottam erről, hogy a szenvedőben, elhagyottban lássuk meg Krisztust, de hogy ez ennyire egyértelmű, és nem csak egy metafora… hát ez megdöbbentett!

(H.D.)

A Móricz Zsigmond körtéren dolgoztam, és ahogy az elvégzett munka után a nagy melegben mentem vissza a kicsit távolabb parkoló autómhoz, útközben láttam, hogy szokás szerint ott ülnek sorban a kéregetők, láthatóan szenvedve a melegtől. Próbáltak kérni tőlem is pár forintot, de én „az adni kéne nekik”-gondolatot jól el tudtam hárítani azzal, hogy mindkét kezem tele volt a szerszámokkal, cipelnivalókkal. Mentem tovább határozottan a kocsihoz, bepakoltam a munkaeszközöket, és jóleső érzéssel beültem az autóba: végre egy kis hűsítő légkondi, micsoda megkönnyebbülés! Aztán a következő gondolatom már az volt, hogy a hajléktalanoknak bezzeg nincs része ebben a megkönnyebbülésben, nekik egész nap tűrni kell a meleget…

Aztán a Lélek így noszogatott: mi van, ha nekik ma az az igéjük, hogy „Kérjetek, és kaptok!”?

Éreztem, hogy mozdulnom kell, hogy Isten arra hív, hogy visszamenjek. Így hát kiszálltam az autóból, és visszaballagtam a járda szélén sorban ülő felebarátokhoz, hogy adjak nekik némi aprót, egy biztató mosoly kíséretében.

(R.A.)