„Jöjjön, kapaszkodjon belém!”

Olvasási idő: 4 perc

Szeptember eleje volt, gyerekeim születésnapjának a hete. Kisebbik gyermekem elsején töltötte be a harmadik évét, és aznap kezdte az óvodát. Ugyan járt előtte bölcsődébe is, de bevallom, kicsit tartottam tőle, milyen lesz az óvodai beszoktatás. Új hely, új nevelők, új csoporttársak. Ebben én sem voltam gyakorlott, habár a második gyerekemről van szó. A nagyobbik ugyanis három évvel ezelőtt kezdte az ovit, és én aznap jöhettem haza a kórházból, karomban a háromnapos kisöcsivel, így a lányomat nem én szoktattam be, hanem férjem és az ő anyukája. De most rajtam volt a sor, ezért szabadságot vettem ki a munkahelyemen erre a hétre.

Egyik nap 8-10, másnap 10-12 óra között kellett mennünk az oviba. Ekkor még mi, szülők is ott lehettünk. Amikor második nap már ebédre is maradtunk, nagyon büszke voltam kisfiamra, hogy szépen evett, és mikor megkérdezte az óvónéni, hogy ki kér repetát, elsőnek lendült magasba a keze. Mi, szülők, csak nézhettük, ahogy szemünk fénye kanalazza befelé a zöldséglevest meg a lencsefőzeléket. Egyik anyuka megkérdezte, hogy mi nem kaphatunk-e, de az óvónő csak egy elnéző mosollyal nyugtázta szülőtársam próbálkozását.

A gyerekek az első héten nem alhattak bent, így ebéd után irány haza! Kézen fogva, beszélgetve indultunk kisfiammal hazafelé. Szerencsére közel van az óvoda, csak egy kicsit kell gyalogolni, gondoltam magamban, mert kezdtem elég éhes lenni. Már majdnem hazaértünk, amikor egy bolt előtt egy néni, aki a magasított virágágyás szélén ült, két szatyorral a kezében, odakiáltott:

– Ne haragudjon, tudna nekem segíteni?

Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, miben.

– El tudna kísérni a buszmegállóba? A bankba mennék, de nem tudok, mert nagyon fájnak a lábaim.

A buszmegállóhoz egy zebrán és a villamossíneken keresztül vezet az út, és még a 200 méterre lévő gyalogátkelőig is el kellett jutni valahogy.

– Jöjjön, kapaszkodjon belém! – mondtam neki.

Egyik kezemmel a kisfiamat, a másik kezemmel a hölgyet fogtam, aki teljes súlyával rám támaszkodott, ezért néha attól féltem, hogy elesik vagy elesünk. Nagyon-nagyon lassan tudunk haladni. Rövidesen egy férfi megkérdezte tőlem, hogy segítsen-e. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen, fogja meg a néni másik kezét. A buszmegállóban együtt leültettük, majd a férfi hátat fordított és elviharzott a munkahelyére. Várakozás közben próbáltam beszélgetni a hölggyel. Nem volt részeg, és értelmesen felelgetett a kérdéseimre. Tudta, honnan jött, hol lakik. Ahol találkoztunk, odáig is úgy jutott el, hogy valaki segített neki. Mégis bizonytalan voltam, hogy mit csináljak vele: végül is ideértem vele a buszmegállóhoz, és tőlem csak ezt kérte, hogy ide kísérjem el, de segítség nélkül két lépést sem fog tudni megtenni, ez nekem is teljesen világossá vált addigra.

Hogy hogy nem, az egyik érkező buszról pont az egyik legjobb barátnőm szállt le! Nem szokott ezzel utazni, de most erre volt dolga. Kérdeztem tőle, hogy szerinte mit csináljak, bár sietett egy állásinterjúra. A mentőszolgálatot javasolta. Közben a néni meg csak azt ismételgette, hogy ő a bankba akar eljutni, és ne hívjak mentőt. Megérkezett a megfelelő busz, csakhogy elsőajtós volt… Na, gondoltam, most hogyan vegyem elő a bérletemet? Se a nénit, se a háromévest nem engedhetem el… A barátnőm végül segített nekünk felszállni, a buszsofőr pedig azt mondta, hogy hagyjam.

Leszállás után ugyanaz a gond állt elő, mint a felszállásnál: a zebra messze, itt is villamossínek, a bank a túloldalon…Csigaléptekben vánszorogtunk. Egyik kezemmel a nénit, másik kezemmel a kisfiamat fogtam. A hölgy teljes súlyával rám támaszkodott, nagyon nehéz volt már. Közben, ugyan még csak a túloldalon, de már láttam a célt! Arra, hogy nem ebédeltem és lassan délután két óra, már csak a gyomrom korgása emlékeztetett olykor-olykor. Frekventált helyen voltunk: rengeteg ember haladt el mellettünk, de senki nem szólt hozzánk egy szót sem. Úgy éreztem, fogytán az erőm fizikailag, a gyereknek meg érthető módon a türelme apadt… Egyszer ki is rántotta a kezét az enyémből, de Istennek hála nem szaladt el.

Most mit csináljak? Mi a jó megoldás? Épp volt egy korlát mellettünk, ezért mondtam a néninek, hogy ameddig telefonálok, addig kapaszkodjon abba. Felhívtam a közelben lakó anyósomat, hogy nem tudna-e odajönni, és ő készséges volt, de végül mégsem volt szükség rá, mert egy ismeretlen nő ajánlotta fel újra a segítségét.

Elkísértük a nénit a bankba. A másik hölgy mondta, hogy nem tud várni, én elmondtam egy ott dolgozónak a helyzetet, és becsületükre váljon, egy szóval sem említették, hogy számukra ez kellemetlen lenne. Én megnyugodtam, hogy a néni eljutott oda, ahova akart, és jó helyen van a mentők kiérkezéséig, mert hallottam, hogy telefonáltak nekik, amit nagyon emberséges gesztusnak tartottam.

Úgy két órával később a barátnőm, akivel a buszmegállóban találkoztam, megírta nekem, hogy most jön vissza az állásinterjúról, és látja a busz ablakából, hogy a nénit teszik be a mentőbe.

Útközben sokszor nagyon nehéznek éreztem a vállalásomat. Ráadásul nem tagadom, hogy többször eszembe jutott, hogy ő „csak” egy idegen, ismeretlen néni, mit keresek én mellette, pláne a kisfiammal…  Minek kellett ez nekem? Aztán próbáltam a szenvedő Jézust meglátni benne. Most én vagyok az, aki segít neki hordozni a keresztet. Arról nem is beszélve, hogy pár év(tized) múlva én is kerülhetek hasonló helyzetbe… Ez lendített át a holtpontokon, és valahogy mindig érkezett a segítség. Ez a jól végződött történet is alátámasztja, ahogyan egy mesében is van, hogy lehet valami egynek nehéz, de szeretettel soknak semmi se lehetetlen.