Legyengült és megrémült bárányként a Pásztor mellett

Olvasási idő: 3 perc

Ez a nyár egy kicsit szokatlanul alakult. Azzal kezdődött, hogy a nyár elején úgy elestem, hogy a térdem kb. két hónap alatt gyógyult be, a gerincem, a térdem lassan nyerte vissza normális működését. Ezzel majdnem egy időben egy makacs bőrbetegségem is kialakult, ami aztán ki is tartott szeptember végéig. Négy héten keresztül hetente jártam a klinikára, ahol 2-8 órákat várakoztam. A kezelések lelkileg nehezek voltak.

A vérnyomásom elkezdett ugrálni, majd egy este mentőt kellett kihívni, mert olyan magas volt.

És rá nem sokára késő este, éjjel a szemészeti ügyeletre kellett mennem, mert egy erős allergiás roham tett ijesztővé engem és a helyzetemet. Most, nemrég pedig egy szabálytalanul lerakott elektromos rollerban botlottam úgy el, hogy a sípcsontomon egy mély seb keletkezett.

Miközben a nyár szeptemberbe fordult, segítséget találtam a havi Életigében, mely Lukács evangéliumából a Pásztorról szólt, aki elmegy megkeresni száz közül az egy elveszett juhot: „Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.” (Lk 15,6) Sokat segített főleg az életige magyarázat következő mondata: „Először is arra hív, hogy megértsük Isten szeretetét és higgyünk benne.” Béke volt bennem, és elfogadtam a helyzetet, bár nehéz volt. Arra gondoltam: minden, ami történik: Isten szeretete, meg kell, hogy értsem.

És aztán mindenhol jött a Pásztor és segített. A bőrklinikai hosszú várakozásokról tudott a kisközösségem, gondoltak rám, tanácsokkal láttak el; így könnyebb volt. Amikor a mentőt kellett kihívni a szomszédasszonyomon keresztül, ő egy igazi angyalként volt mellettem végig. Az éjszakai szemészeti ügyeletet egy ismerős nyomozta ki interneten, telefonon. A második esésem sebét a Baleseti Osztályon egy másik ismerős doktornő gondozza, aki ott dolgozik.

Menet közben én is próbáltam, igyekeztem Pásztor lenni mások számára, ahol erőm és lehetőségem engedte.

A leginkább kézenfekvő a telefonok meghallgatása volt. Annyi baj, bánat éri az embereket, és ha csak meghallgatom őket – már segítség. Vagy akár én hívom fel őket. Bejött hirtelen a hideg, nem késlekedhettem: a dejtári cigány közösségnek, akiket hosszú évek óta segítünk, el kellett intézni, hogy a meglévő pénzt elküldjük, hogy tűzifát tudjanak venni. Ez sok telefonnal járt, kitartással, erőfeszítéssel, hogy a pénz eljusson, és hogy ők megrendeljék a fát, és visszajelzést is kapjunk. A legemlékezetesebb egy váratlan hívás volt Dejtárról, egy fiatal családtól. Azonnal és feltétlenül pénzre volt szükségük, hogy élelmiszert tudjanak venni. Hála Istennek sikerült nagyon hamar intézni. Megírtam reggel sms-ben, hogy utaltunk. Egész nap nem jött válasz. Arra gondoltam, én nem megyek utána, majd ha tényleg ennyire fontos, akkor jelentkezik. De eszembe jutott, hogy a Pásztor utánamegy az elveszett báránynak „akár az éjszakában”, és felhívtam. Kiderült, hogy az apuka egész nap dolgozott, és olyan migrénje is volt, hogy nem nézte a mobilját. Nagy volt az öröm.

Egyszer csak egy este megint ment fel a vérnyomásom, és elkezdtem pánikolni.

Ekkor jutott eszembe: hiszen most én vagyok a „legyengült és megrémült bárány”.

Napokig elvoltam ezzel, és vigasztaltam magam. Nagyon megnyugtatott, hogy akkor jó, rendben van. Itt a helyem. Ezután következett az elektromos rolleres esés a sebbel. Mondtam magamnak és a közösségi társaimnak: akkor most már meg is sérült a bárány.

A történet azért nem szomorú, mert végig váltakozott: hol én kaptam Pásztort, rengeteg hívást, a közös napi Time out imádságban imádkoztunk értem, hol én tudtam másnak Pásztora lenni.

Hihetetlen volt, hogy az októberi életige pontot – vagy vesszőt – tesz a történetre: „Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.” Dicsőség neki!